Phaidra
Itt kezdődött minden. Bús Éva tanárnő megkérdezett minket (Gazsit és engem), hogy nem akarunk-e létrehozni egy magyarnyelvű diákszínjátszó csapatot a Leőweyben? A nyári kezdeti sikereken (egy Vaison la Romaine-i fesztiválon, nagyon jó kritikákat kapott az előadásunk, amit Poros András tanár úrral és a francia tagozatos diákokkal készítettünk. A leláncolt Prométeuszból kreáltunk egy félórás előadást.) felbuzdulva, nekivágtunk. Akkor tájt került kezünkbe Tasnádi István Taigetosz csecsemőotthon című drámakötete. Gazsiban is és bennem is mély nyomott hagyott a Phaidra, szókimondó, korszerű megközelítése. A generációk és a hatalom viszonyai, a Phaidrából sugárzó szexualitás felizgatta fantáziánkat. Lefénymásoltuk, fogtunk egy ollót és kivágtuk a használandó részeket, azokat a szálakat, amik számunkra fontosnak tűntek. Stifttel felragasztottuk sorba őket lapokra. Készen volt a szövegkönyv. Éva némi alakítás után jóváhagyta.
Kimentünk a iskola előtti térre, és véletlenszerű találkozások során összeszedtük a csapatot. Nagy lendülettel kezdtük a tréningeket az iskola egyik termében, ahonnan minden próba előtt kipakoltuk a padokat, majd próbák után vissza . Bús Éva minden alkalommal ott volt velünk. Nagyon messziről indultunk, de hihetetlen lendülettel. Az első próbák során gyorsan kiderült, hogy Gazsi játszani fog én meg rendezni. Gazsi hihetetlen érzékkel vonult háttérbe, amikor elképzeléseimről próbáltam meggyőzni a többieket. A fegyelemre, az egymásra figyelésre, szimbólumokra, az ütős szövegre és a kórus fegyelmezett közös mozgásaira építettük előadásunkat. Kevés kellékkel: pohár, üveg víz, homokozólapát, gumikesztyű, és a tér közepén felépített homokvárral játszottuk el Phaidra történetét. Gazsi sokáig nem találta Thézeusz szerepét. Bármikor fellépett a színpadra, vállát hátrahúzva, nyakát fejét előredugva, görcsösen próbált megmutatni valamit, ami se neki, se nekünk nem nagyon tetszett. Egyik napon megkért, hogy próbáljunk ketten. Bementünk egy kis terembe, és csak fantáziáltunk. Állt a tér közepén, megkértem hogy mesélje el amit Thézeusz maga körül lát amikor hazaérkezik, majd mesélje el a fogsága napjait, stb. És leírta. Leírta a várkaput, a hatalmas falakat, leírta félelemtől remegő feleségét, a kis féreg fiát, ahogy ott mászik előtte, elmesélte miket élt meg a háborúban és az alvilágban és csak nézett és mesélt. Thézeusz mesélt. Következő próbán helyén volt, megszűnt görcsösen akaró jelenléte és ő állt ott: a Gazsi testébe bújt harcos király. Később, ha nem alakult ki a kellő belső figyelem, vissza-visszaesett de összehasonlíthatatlan volt előző játékával.
Az ODT itthoni selejtezőjén állva tapsolt a közönség, dugig volt az Ifjúsági Ház, álltak a falak mellett. Veszprémben arany minősítést kaptunk az ODT országos döntőjében. Lendületet kaptunk a folytatáshoz, és idén Gazsi is jöhetett Avignonba a fesztiválra.
Tasnádi István: Phaidra (2001)
(A mitikus témát Euripidész Hippolütosz( i . e. V. sz.), Racine (XVII. sz.) Phaedra címmel dolgozta fel.)
Phaidra Minosz, krétai király és Pasziphae leánya. A királyné szépségére féltékeny Aphrodité nemtelen vágyat, méltatlan szenvedélyt ébresztett Pasziphaéban egy bika iránt (ebből a nászból született Minotaurusz). Ez az átkozott örökség: a vállalhatatlan vágy egy méltatlan személy iránt beárnyékolta a királylányok életét is. Ariadnét – miután a segítségével megölte a bikafejű szörnyet – cserbenhagyta és eldobta az athéni királyfi, Theszeusz. Aztán néhány év múlva feleségül kérte s kapta elhagyott kedvese nővérét. A hérosszal kötött érdekházasság mégsem Theszeusz állandó kaland- és hírnévkeresése miatt keseredett meg, hanem Phaidrának a férje első házasságából született fia, Hippolytosz iránti “esztelen lobogása” miatt. Ez a kegyetlen állapot tragikus határhelyzetbe sodorja az asszonyt és a férfiakat.
Tasnádi posztmodern feldolgozása deheroizálja és szövegszinten alulretorizálja a mitikus történetet. A jellemből és helyzetből következően brutális megszólalást azonban felülírja a mindenkori előadás eszköztára, a színház hatalma. A kortárs író nézői ismerik ezt az élményt Spiró György Csirkefej c. tragédiája óta.
Az Ensemble feldolgozása – komoly dramaturgiai beavatkozás által – egy olyan variációja Tasnádi István művének (a szerző szelleméhez hűen), amely az előadásnak rendeli alá a darabot.
Nézőnk! Figyeld meg jól az első képet, annak színpadi eszközeit, aztán idézd majd fel a végkifejlet után, s megérted választásunkat.
Első előadásunk kritikája:
SZENVEDÉLY BETEGSÉG(?)
“Van egy nő. Szeret. A neve: Phaidra”
A női lét, a szenvedélyekkel való találkozás és annak különös csudavolta mindig is foglalkoztatta a férfit -az embert-, s az Ensemble színkör tolmácsolásában egy meglehetősen egyedi előadást láthattunk.
A fiatal és provokatív rendező (Kőrösi Márk) darabja alaposan átgondolt, logikusan és szokatlanul felépített szimbólumrendszerrel dolgozik, melynek központi elemei a pohár víz (Phaidra tisztessége) és egy mini homokozó- készlet, a hozzáillő homokvárakkal (Hüppolitosz lelkének gyermeki darabja). A szinte teljesen üres színpad, a kar és a zeneválasztás, a színészi játék pedig a megfelelő mértékben élteti és használja fel az “ajándékba kapott”, még a gyakorlott nézőnek is szokatlan formanyelvet.
A bő félórás darabot tátott szájjal ültük végig, láthatóan sokkolt és gondolkoztatott, jött és tarolt a csapat. Phaidra tündökölt a szerető feleség, az uralkodó, a gondoskodó mostoha és a végtelenül szerelmes asszony szerepében, s az őt alakító Kraft Anita dicséretére legyen mondva: mindvégig hiteles, erős és karakteres tudott maradni.
Szüksége is volt rá, hisz a csoport többi tagja is komoly színpadi jelenléttel és fegyelemmel bírt, a Hüppolitoszt játszó fiú (Kereki Balázs) mindvégig láthatóan összpontosított és megélte a történetet, Thészeusz (Horváth Gáspár) igazán remekül hozta az örök férfi és vezető alakját, s a kar tagja tovább emelték az előadás fényét.
Teljesen lenyűgözött a darab, el tudtam merülni benne és a történet visszássága ellenére- vagy talán éppen azért-, egyre inkább átéreztem Phaidra vágyódását… Ez azonban hozzásegített a legkisebb furcsaságok, oda nem illő részletek azonnali észrevételéhez. Példának okáért a sajátos rendezés egyik gócpontja a szűz szolgáló megerőszakolása, melyet egy törtfehér műanyaglap átlyuggatása jelez- megdöbbentően és hitelesen-, majd azt Phaidra és Hüppolitosz beszélgetése követi. A központi kérdés: bűnös-e a lány erkölcsének megrablója? Végül csupán 15 korbácsütésnyi büntetést szabnak ki a férfire, s mit tesz ekkor a meggyalázott-egyébként nagyon tehetséges- leányzó? Egy hisztis cica mozdulataival robog ki a színpadról, noha egy megerőszakolt, kisemmizett nő a legritkább esetben néz ki úgy, mintha a körme tört volna le.
Hasonló hiányérzetet keltett bennem, hogy a Hüppolitoszban lejátszódó lelki folyamatokat- kezdve egyfajta beteges tisztaságmániától a későbbi megint csak sajátságos megbánásig- mindvégig látjuk az őt alakító fiú arcán, mozdulataiban, kivéve a leghangsúlyosabb pillanatot: amikor úgy dönt, teret enged vágyainak. Maga az aktus gyönyörűen kidolgozott pillanat, a víz kiöntése egyértelmű jelzés, csakúgy, mint annak visszatöltögetése.
S hogy mitől lesz a darab igazán kor- és kórrajz? Thészeusz inkább kívül maradna a történéseken, nem akar dönteni, s a viszonyról csupán, mint az ő hírnevét besározó sajnálatos -és Phaidrának megbocsáthatatlan- eseményről vesz tudomást. Már- már unalomig ismételgeti a klasszikus férfiszólamokat: én dolgozom, de nem lehet rátok bízni semmit, pedig mindent megteszek értetek, jaj, nekem mi mindent kell kiállnom… Az önfeláldozás bajnokának készül, s ettől igazán szánalmassá válik, míg végül csak Phaidra tűnik erkölcsösnek- és megközelítőleg normálisnak…
Egynéhány apró gyengeségével, különleges hangulatával, hiteles alakításaival a darab nemcsak nézhető, de szerethető is, így méltán kapott a csoport az idei döntőn arany oklevelet.
(a 2005 – ös Országos Diákszínjátszó Találkozó kritikája)