2008-03-28_294

A Víz Világnapja

– továbbra is gyerekcipőben-

Egész éves munkában három lépés (nap) vonatkozott konkrétan erre a projektre. Kétszer jöttek el a „megbízóink” megnézni a készülő performanszokat. Jó magyar szokáshoz hűen kész produkciókra számítottak. Minden látogatásuk alkalmával olyan performanszokat kaptak, amiket látogatásuk előtt négy órával találtunk ki és bemutató előtt egy órával kezdtük el próbálni. Elvileg szabadtérre terveztük a performanszokat, de az idő beltérbe kényszerített bennünket, így nekem nagy terem maradt a „rendezői koncepciók” kipróbálására. Minden performanszot úgy állítottunk össze, hogy az tartalmazzon a diákok számára konkrét feladatot (tréninget), amire a nézők viselkedése fog választ adni. Ezek a kísérletek egyszerű repetitív mozgóképek voltak, színházi képek. Legérdekesebb kísérletünk az volt, hogy ezekbe a képekbe, hogyan hívjuk be a nézőket.

Ezt a Bázis galériában, a tér segítségével tettük meg. A performanszok ütősebb felét betettük az épület gyomrába, míg az első terembe, ahova először lépett be a néző, egy erősen szerkesztett esztétikus lassú mozgásperformansz került. Az egész programnak, két maszkos manó volt a házigazdája, ők fogadták és vezették a nézőket a labirintusban. Amikor kinyitották az ajtókat és a nézők beléptek az első térbe, úgy ahogy  színházban szokott történni rögtön kialakult a jól megszokott színész-néző viszony félkörbe beálltak a nézők és nézték a mozgást. Ők alakítottak ki színpadot és nézőteret. A két kis kisérőnek nehéz feladata volt az első embert rávenni, hogy lépjen nyugodtan a játszók közé és menjen át rajtuk, mert máshogy lemarad a teljes performanszról.

Az FTLF-en nagyon érdekes kísérlethez vezettett a gyerekekkel kötött kompromisszumunk. Az év elején megbeszéltük, hogy egyéni feladatokon keresztül fogunk közelíteni a performanszok felé, amikre a társulatnak van szüksége a Víz Világnapja projekthez. Ők előadásban és az FTLF-ben (francia nyelvű diákszínjátszó fesztivál) gondolkodtak és általam vezetett munkát szerettek volna. Ennek a két szándéknak megfelelően megbeszéltük, hogy ha ők összehozzák a performanszokat, akkor én szerkesztek nekik „dobozba” egy előadást. Ebből lett egy progresszív esztétikus performansz dobozban, ami mint látvány kibírta azt a 20-25 percet, amit neki szántunk. Az előadás 20. percénél azonban összement a függöny és a maszkosok elkezdték a nézőket felcsábítani a színpadra, plusz egy hangszóróból érkező hang bejelentette, hogy az előadás a függöny mögött folytatódik. A néző besétálhatott a dobozba, és amit eddig látványként kapott, abban most ő is elkezdhetett részt venni, ha ehhez nem volt kedve, akkor úgy tekinthette meg közelről a játszókat, hogy azokról leolvadt a  látvány, és mint feladatot végző emberek jelentek meg előttük.

Kerekasztal beszélgetésen rákérdeztek a játszók állapot változására, hogy nem ijedtek-e meg a közelségtől, hogyan tudtak tovább koncentrálni stb. Azt válaszolták a gyerekek, hogy nem volt ilyen gond, mert az előadás elejétől kezdve egy dologra kellett koncentrálni, de arra nagyon, úgyhogy ez a fajta környezetváltozás nem befolyásolta a munkájukat.

Feladat szinten azonban kötődtünk a nézőkhöz, voltak olyan performanszok, ahol cél volt interakciót kezdeményezni emberekkel Pl.: egy pillepalackba csomagolt srácnak lassú mozgással kellett reakciókat kiváltania a nézőkből, elindulni feléjük és figyelni mikor lépnek el, rájuk ijeszteni stb.

játszók: Rádity Oliverá, Dávid Alexandra, Börcsök Péter, Aszalós Bence, Sánta Valentin, Shaneh Noura, Shadeh Ahmed, Galla Dávid, Ferenczi Zsombor, Ruppert Rita, Szamosi Daniella, Légrádi Sára, Bodola Timi, Kövesi Zsófia, Juhász Boglárka Rendezők: Kőrösi Márk,Hermann Tibor Producer: Tasnádi Zsófia

 

 

A pécsi Vízmű felkért minket a víz világnapja alkalmából hogy csináljunk egy utcai performance-t az víz körül. Előtte jártam egy hónapos workshopon a francia  Ilotopie  utcaművész társulatnál. Nagy benyomással volt rám az a vizuális energia, amit ott tapasztaltam. Mindenképpen meg akartam próbálkozni itthoni viszonylatban is ezzel a  formával, ugyanakkor kérdés volt számomra, hogy a színészi jelenlét, szükségszerűen veszik el a túl erős látványban ? vagy a kettő megfér egymás mellett?

Kitaláltunk egyszerűbb képeket, amiket mozgatni kezdtünk. A csapat éppen mozgás tréninges időszakában volt, sokat dolgoztunk a lassúsággal, és a monoton repetitív mozdulatokkal. A képeket ezekkel a formákkal próbáltuk feléleszteni. A Víz világnapján azonban a víz volt az úr és hihetetlen eső és vihar tombolt a városban, így performance-ainkkal behúzódtunk az akkori Bázis galériába, ami a jókai téren egy romos elhagyatott öreg polgári ház volt. A játszóknak egy órán keresztül kellett ismételniük azokat a feladatokat amiket a képek mögé találtunk.

Egy kinyíló esernyő és az öntöző kannából rácsurgó víz, kézből itatni egy mozdulatlan testet, műanyagpalackból csöpögő vizet egy kéz összegyüjti majd valaki megissza, egy akváriumnyi vizet ketten a kezükben széthordanak elszáradt elszáradt szobanövényekhez, egy ember a másiknak arcot és lábat mos, egy műanyag palackokba csomagolt test tehetetlen őrjöngése, egy kapcsolgatható tévében egy srác globális infókat és híreket mond a vízről, kapcsolásra vált. Ezekbe a képekbe két maszkos színész vezette bele a nézőket majd amikor testközelbe értek otthagyták őket, néha megjelentek néha eltűntek, ha megjelentek játszottak.

Ezeket a képeket mozgattuk lassan egy órán keresztül együtt összekapcsolódva.A sikeres bemutató után úgy döntöttünk, hogy ezt megpróbáljuk színházban. FTLF re színpadra adaptáltuk ezeket a képeket. Az előadáson az első húsz percben fokozatosan felélesztettük a képeket, amikor a gépezet működött és elég intenzív volt behúztuk a függönyöket és feltessékeltük a nézőket a színpadra így a kétdimenziós látványból háromdimenziós valóság lett ami körbe vett mindenkit. A szokatlan váltáson gyorsan túl tették magukat a nézők és elidőztek a csepeg, nedves képek között.

Vissza