Dávid Kiss András a nevem, Pécsett születtem 1987-ben. Időm nagyobb részét itt töltöm, bár amikor csak tehetem, világot látok. Mindig visszahív ide valami, sokat kaptam ettől a várostól.

A zene gyermekkorom óta része az életemnek. Édesanyám énekelni tanított, mikor még beszélni alig tudtam. Később Ő íratott zenei tagozatos általános iskolába, ahol kórusban énekeltem, gitározni tanultam, elkezdtem komolyabban ismerkedni a zenével. Ott kóstoltam bele a kreatív közösségi munkába, amit akkor nem becsültem sokra, de visszatekintve nagyon meghatározó személyiségem kialakulásában.

13 éves voltam, amikor észre vettem, hogy mekkora öröm nem a kottából játszani, hanem a szívemből. Felfedeztem az igazi játékot és egyből beleszerettem. Akkor határoztam el, hogy zenével szeretnék foglalkozni. Később ez az elhatározás erősödött és életmóddá alakult, ami sok áldozattal jár és még több örömmel.
A zeneiskola után számos mestertől tanultam, kalandozásaim során ismerkedtem különböző stílusokkal, technikákkal, formákkal és tapasztalatokkal gazdagodtam, amik később szerzeményeim témái lettek.
Idővel rátaláltam saját hangomra.
Sok hangszeren próbáltam, próbálom kifejezni magam. A gitár volt mindig a legkedvesebb.
Több zenekarban kipróbáltam magam, remek emberekkel volt szerencsém játszani és stílusok széles skáláját körüljárva bővíteni zenei szókincsem. Zenét szerzek és kutatom az improvizáció mélységeit.
Újabban a színház nyelvét is tanulom, ismerkedem a formákkal, amikben sok lehetőséget látok.

Az Üres Tér-rel barátságok révén ismerkedtem meg. Távolról követtem a társulat munkásságát, majd egyre közelebb kerültem, végül beolvadtam. Ez volt az első közvetlenebb kapcsolatom színházzal.
Néztem előadásaikat, majd utcai performanszaikat kísértem zenémmel és 2010-ben a Jószerencsét Filmszínházban már a csapat tagjaként vágtam bele az akkor épp irányt váltó társulat induló projektjébe.
Ami ott a Hősök terén történt és később a Falon átlépve a Kioldások Vidámparkjában, fordulópontok szemléletemben. A játék (ön)célból egyre inkább eszközzé vált, amin keresztül kinyílhatunk, így létrejöhetnek találkozások másokkal és önmagunkkal. Ha a körülmények adottak, vagy mi megteremtjük azokat, talán meg is halljuk egymás hangját és a sajátunkat, közelebb kerülve egymáshoz és belső lényünkhöz. A Vidámpark építése során sokat tanultam a világomat mozgató erőkről és azok megszelídítéséről.
Aktívan jelen lenni, társadalmi helyzetekre reagálni, közösségben alkotni és építeni, hozzátenni a közös valóságunkhoz – többek között ezekhez találtam társakra az Üres Térben.