Színházi projekt az Endresz utcai ÉFESZI dolgozóival.
Szakmai beszámoló a Tarka Sziget projekt keretein belül megvalósuló színházi tréningsorozatról
2012 január elején megkezdtük színházi műhelyünk kialakítását az Endresz György utcai Életminőség Fejlesztő Szolgáltatások Intézményében. A tréningeken résztvevők nagytöbbségével harmadszor kezdtünk meg rendszeres munkát, így az új jelentkezőknek könnyebb volt felvenni a foglalkozások ritmusát, mivel a régi motorosok segítséget tudtak nyújtani a kezdeti nehézségekben.
Minden foglalkozás első 5-10 perce kötetlen beszélgetéssel, zenehallgatással telt. Kipihentük az ebéd utáni emésztés fáradalmait. Aztán leültünk egy olyan körbe, amit mindig más igazított pontos körré. Ilyenkor az az ember került a figyelem középpontjába, aki dirigálta a körberendeződést, így szoktattuk magunkat a „mások néznek engem” érzéshez.
Következő 5-10 percet a meditációnak szenteltük. Figyelmünket légzésünkre irányítva próbáltuk megszeretni magunkat úgy ahogy vagyunk, próbáltuk felfedezni képességeinket és örülni annak, hogy látunk, hallunk, érzünk illatokat, szagokat, ízeket. Próbáltunk teret adni a későbbi közös munkánknak. Ez néha az alvás állapotához vezetett minket, de a három hónap alatt nagyon sokat fejlődtünk benne.
Az első fél óra forgatókönyve a három hónap alatt nem változott.
Ezt követően a testünket helyeztük a tanulmányaink központjába. Játékokon, masszírozáson, érintéseken, egyensúly-gyakorlatokon keresztül próbáltuk felszabadítani a hétköznapok alatt stresszes görcsökké merevedett energiáinkat.
Miután testünk feléledt, a hangunkat készítettük fel későbbi színházi játékainkhoz. Berezegtük a teret a magánhangzókkal, suttogtunk, kiabáltunk, kórusban énekeltünk.
Egy rövid szünet után elkezdtük felfedezni a teret. Hogyan tudunk úgy mozogni hogy a hajónk egyensúlyba maradjon? Hogyan tudunk szobrokat formálni a testünkből? Milyen a mozdulatlanság állapota? Asszociáltunk szavakra, testeken és mozdulatokon keresztül. Történeteket írtunk és meséltünk. Eljutottunk az improvizációig. Itt kedvenc játékaink azok voltak, ahol nem kellett érthető nyelven beszélni, mint a ” hotel portás ” vagy a „tolmácsos” játék.
Az utolsó hónapban megpróbáltuk a világunkat, gondolatainkat, érzéseinket színházi formákon keresztül megfogalmazni és előadássá szőni. Közben rájöttünk, hogy a világunk épp úgy változik pillanatról pillanatra, mint gondolataink és érzéseink, amit egyik próbán már kész jelenetnek találtunk, következő próbán már nem állta meg a helyét, de mindig nagyon olyanok vagyunk, amilyenek, sőt mi vagyunk abban a pillanatban a világon a legolyanabbak vagy legilyenebbek. Így jutottunk el a bohóchoz. A bohóchoz, mint színházi formához, aminek lényege éppen ebben rejlik: mindig ő a világon a „leg…” . És ha már ebben olyan nagyon jók vagyunk, miért is ne rendezhetnénk meg a Bohóc Világbajnokságot? Ehhez az előadáshoz segítségül hívtuk az intézményben nagy múlttal rendelkező küzdősportok szabályrendszerét és a verseny formáit. Kell egy konferanszié, kell egy bíró, kell két edző és egy versenykategória. Na mi legyen a mai versenyszám? A világ legszomorúbb, vagy legvidámabb, legéhesebb esetleg legdumásabb bohócai mérjék össze erejüket? Így előadásunk a Bohóc Világbajnokság lett. A nézőink találhatják ki a versenyszámokat és ők választhatják ki a jelentkezők közül a versenyzőket.
Ezt a három hónapos tréningsorozatot húszan kezdtük el.
A húsz emberből a három hónap alatt, mindössze két ember esett ki.
Nagy tanulság volt számomra, hogy azok, akik ennyire szeretik a rendszeresség biztonságát, hogyan veszik az improvizáció akadályait és válnak teljesen önálló, alkotó színészekké.
