Dead can dance

Az idei évben összevontuk a fiatal (10. osztályos) és az idősebb (12-es) csapatot, abban a reményben, hogy a fiatalok a fegyelmezett munkát, az idősebbek meg a fékezhetetlen pofátlanságot tanulhatják el a másikaktól. Sajnos az elején ez a döntésünk nemtetszést és szétforgácsolódást váltott ki a csoportból. Később, ahogy közeledett az előadás, rendeződtek a viszonyok és a konfliktusok nyílt kezelése után kialakult a munkához szükséges légkör. A halál témáját én dobtam be. Azt gondolom, hogy mindenkinek a fejlődését szolgálja, ha dolgozik egy kicsit a halál gondolatával. Félünk tőle, mert nem ismerjük, és csak nagyon ritkán foglalkozunk vele. Egy felől nagyon gazdag irodalmi anyag kötődik hozzá, más felől az a tény, hogy semmit nem tudunk a halál utáni létről, hatalmas teret ad a fantáziának, szárnyalhat képzeletünk. Erre a két gondolatmenetre alapozva kezdtünk dolgozni. Elképzeltük saját halálunkat. Vizualizáltuk anélkül, hogy azonosultunk volna a képzeletünkkel (más kultúrákban ez nem szokatlan feladat, nálunk ez hiányzik). Improvizáltunk. Beköltöztünk egy terembe, ahol az élet és a halál között vártunk a döntésre. Lefilmeztük magunkat halálunk után. Gyűjtöttük az anyagokat az előadásunkhoz. Kerestük a halál jelentését az egyén, a társadalom, a nemzet, a színház és a józan emberi ész viszonylatában. Ebben az előadásban is segítségül hívtuk a filmet. Az összegyűjtött anyagot Lujza és Bobó segítségével előadássá szerkesztettük. Sajnos idén is kevés volt benne a közös játék, és a hangsúly a monológokra került. A komoly témát nagyon komolyan vettük és nem találtunk önfeledt játékot benne, nem találtuk a kioldást. Ez most, a munka után hiányérzetet kelt bennem. Utólag sokkal több munkát fektetnék a humorra és a közös játékokra.

szövegkönyv: Dead can Dance