Ember és Ember között

Sápi Eszter írása

 

Volt egyszer egy riportfilm. Börtönbüntetéseiket töltő kamaszok mesélték el benne megrázó történeteiket. Évekkel később valakinek eszébe jutott felkutatni néhányukat. Sorsaikról készült egy másik, végtelenül szomorú film. Eltelt megint jó pár év, és most itt ülök ennek a filmnek az egyik  szereplőjével, Zsuzsával egy zajos kis presszóban, hogy felszedjünk egy szálat és egy kicsikét továbbszőjük ezt a sűrű, súlyos anyagot.

„Te látsz ebben valami esélyt?” – mutat kicsit gúnyosan a jegyzeteimre. „Szerintem gyenge. Szerintem másra kíváncsiak az emberek.” Mire kíváncsiak az emberek? „Nem egy témára, hanem, amit látnak. Nem egy szövegre, vagy egy könyvre, hanem amit látnak a saját szemükkel. Történést, cselekvést akarnak. Nagyon sokan már nem szeretnek olvasni.” Pedig a te életedben, Zsuzsa volt sok történés és fordulat… „Fú, több, mint gondolnád. Nagyon sok mindenen átmentem, rengetegen. Jón is, rosszon is. De kevés volt a jó.” Filmben is játszottál, kvázi egy híres nő vagy…Ilyenkor eltakarja az arcát, ha a dokumentumfilmes szereplését emlegetem, szégyelli a hangját, ahogy visszahallotta magát benne. Mint egy férfié – szerinte; füstös, rekedtes, énekesnős szerintem, de ő csak legyint.

Az élettörténetét nem szégyelli. Szívesen beszél a legkeményebb emlékeiről is. A szüleiről, akik sosem akarták őt, gyermekeiről, akiket sohasem nevelt. Vállalja, hogy volt rossz is, amiről ő tehetett, de elsősorban az intézetnek köszönheti, hogy sosem tudta jobbra fordítani a sorsát. Zárt, szigorú, agresszív világban nőtt föl, ahol a nevelők nagyon keményen bántak vele. Mesél egy gondozóról, aki úgy megvert egy mozgássérült, tolókocsis gyereket közülük, hogy az kórházba került. A gondozó sosem tudta megindokolni a tettét. Zsuzsa szerint valójában a lelki bántalmak, a szeretet hiánya miatt vadult el ő maga is, az váltotta ki, hogy olykor olyan is volt, „amilyennek nem kellett volna lenni.”

Az intézetben tiltották tőlük a kinti világot. Fogalmuk sem volt, hogy milyen az élet a fal túlsó oldalán.  „A tanárok mindig a rendszerre hivatkoztak, így mondták, hogy az Állambácsi. És mi tényleg be is vettük, hogy ő az apánk.”  Micsoda felmenőid vannak, Zsuzsa! És szépen gondoskodik rólad az apukád? Jót nevet a kérdésemen, válaszra se méltat. Próbálom politikai irányba terelni a beszélgetést a munkahelyein őt ért jogtalanságok kapcsán, de szerinte az Állambácsinak ehhez nincsen köze. Azt kizárólag az érdekli hogy minden pénz őfelé menjen, nem pedig a munkahely, meg a nyomorult ember.

Aki a való életről legtöbbet tanított neki, és némi támaszt nyújtott, az a korábbi élettársa, Gabesz volt. Zsuzsa hangja színt vált, megszűnik körülöttünk a világ, ahogy róla beszél:

„Ő volt a lelki társam. Ő ugyanúgy nőtt föl a fiatalkorúaknál, mint én az intézetben. Semmivel nem volt különb életem, mint neki. Ugyanaz az életfolyam, verekedések, bandázás. Csak nekem volt kimenőm, neki nem. Azért hagytam ott, mert nagyon sokat volt börtönben. Ezért hibáztatom magam, ő egy kincs volt. De évről évre mindig bekerült, minden évben télen maradtam egyedül. Miért kereste a bajt? Nem kereste. A Gabesz egyáltalán nem kereste a bajt, hanem a megélhetést, próbálkozott, hogy meg tudjunk élni, de ő csak így tudott, mert a múltja végett nem tudott elhelyezkedni. A múltja mindenhol a társadalomba ütközött. Még annyi esélyt sem adtak, hogy változtathasson az életén.  Mindenhol a priuszát nézték. Nem is akármilyen priusza volt: a nevelőtisztjét ölte meg. De én történetesen tudom, hogy miért tette, nekem nem hazudott soha. Akkor is elhittem neki mielőtt meghalt, és most is elhiszem neki. Őt is kihasználták, hogy gyerek volt, és próbálták a rosszat kihozni belőle. Pedig a Gabesz nem volt rossz, ő jó volt. Nagyon nagy volt a szíve… Csak nem akartam egyedül maradni.”

Négy hosszú élettársi kapcsolatot számol: egy alkoholista, egy szenvedélybeteg, egy börtönviselt, egy agresszor, illetve ennek kombinációi. Az utolsóval tíz éve, hogy együtt él annak adósságot halmozó önkormányzati lakásában. Zsuzsa szerint már csak azért vannak együtt, mert egymásra vannak utalva.  Feketék a falak, hullik a vakolat, épp hogy két ágy, szekrény meg egy növésben visszamaradott kutyus elfér.  Vagy ez van, vagy mehet a falujába, ami Zsuzsa szerint tiszta Kolumbia, még ő sem mer egyedül kint aludni. Nem sok jót vár másoktól. Szomszédoktól, kollégáktól nem remél barátságot. Hasonló sorsok, intézetisek, romák között nem ismer összefogást. Életében egyedül akkor tapasztalta meg a jó értelemben vett közösséget, amikor az utcán élt más hajléktalanokkal: „Akkor ilyen családias volt,” – meséli – nagyon családias volt. Igaz, hogy úgy próbáltunk megélni, mert se pénzünk, se semmink nem volt, hogy a lépcsőházakba akkoriban még vitték a tejet, a pékárut, mindent. Tudtuk, hol van nyitva az ajtó, hol nem zárják, vagy volt hozzá kulcsunk, és kiloptuk. Kukázni nem akartunk, a kukából kivenni dolgokat. De most már nem így gondolkodok különben. Abban az időben úgy gondolkodtam, hogy én bele nem nyúlok. Akkor sajnos arra folyamodunk. Vittük el a kenyeret, süteményt. akkor ez volt.” Akkor volt néhány jó reggelitek? – kérdezem. Erre végre elneveti magát: „Hát de muszáj volt, mert éhen döglöttünk volna!”

Ez régen volt. A kilencvenes években. Abban az időben a rendőrök még nem piszkálták úgy a hajléktalanokat az utcán, szerinte ma már nem lehet egy padon nyugodtan aludni. Olyanra is emlékszik, hogy még egy-egy lépcsőházban is megtűrték őket azzal a feltétellel, ha elég későn jöttek és elég korán eltűntek. De így is sokat fagyoskodott. Ha behúzódott valahová, alhatott 2-3 órát, aztán mennie kellett tovább, utcáról utcára. Éveken át. Akkor még a melegedőről sem tudott, később kezdett csak el a női szállóba járni. Aztán egyszer onnan is kitiltották, verekedésért.

Az is régen volt, hogy igazán jól bántak volna vele valahol: „Volt egyszer egy kajálda a hajléktalanoknak 1995-96 körül. Akkor én azokat a gondozókat nagyon szerettem. Az egy nagyon szép időszak volt. Már nem úgy nem szép, hogy az ember rászorult erre a helyre, de úgy igen, hogy nagyon is törődtek az emberrel, és nem tettek különbséget. Meg sokat próbáltak segíteni.”

Sokszor érzed hogy különbséget tesznek veled? – kérdezem. „Sok helyen érzem ezt. Most mondok egy esetet. A szelektív hulladékgyűjtő munkához kellett egészségügyi alkalmassági. Előtte el kellett mennem üzemorvoshoz. Ott az üzemorvoson azt vettem észre, hogy különbséget tesz az emberek között. Hogyha kicsit barnább valakinek a bőre akkor már lekezelően bánik az emberrel. Behívott, megkérdezte, hogy mi a bajom, de nem az érdekelte, hogy segítsen, hogy el tudjak helyezkedni, hanem hogy ne. Csak az bánt, hogy mindenhol meg vagyok lőve, akárhova megyek. Boltokba, ahol nem szívesen szolgálnak ki. Nagyon rossz, hogy az emberek különbséget tesznek, ember és ember között. Még ha állat, akkor se szabadna különbséget tenni, azért mert állat bántani, kinyírni…”

Faggatom, hogy miért ilyen gondterhelt, a legutóbb, amikor náluk voltam, a legnagyobb szerencsétlenségeken is tudott nevetni. Tetszik nekem, ahogy nevet. De most nem látja a dolgokat annyira viccesnek. Azóta elbocsátották a szelektív hulladékválogatóból, és most kényszerhelyzetbe került: hétfőn kezd a köztereseknél, az ünnepek alatt is a belvárosban fog szemetet szedni. Csak már ismeri a társaságot, rossz tapasztalatai vannak, most meg rossz előérzetei. Ha újra piszkálni kezdik, aligha fogja csendben lenyelni. Csöbörből vödörbe esik, így fogalmaz. Ki van szolgáltatva a munkaközvetítőnek, munkáltatónak, a feletteseinek. Felháborítja a bánásmód, feldühítik a feltételek: „Én nem értek a törvénnyel egyet. Ha máshol nem kell ünnepnapkor dolgozni, akkor ennél a cégnél miért kötelezik rá az embert? Miért kell különbséget tenni? Nem értem, miért?”

 

 

 

 

 

 

Ezt az írást a HarmoNet Írók a nőkért – 2019 pályázat inspirálta.

Köszönet a Bebukottak (1985) és a Káin gyermekei (2014) című filmek készítőinek