Salut, c’est Miki
Idén későn kezdtünk dolgozni a diákokkal. Bobó először vállalt teljes szerepet a diàkszínhàzi munka vezetésében. A munkafolyamat kezdetén A szép új világot dobták be megmunkálandó anyagnak. Ez késöbb elakadt. Ami ebből megmaradt, az egy szempontrendszer, amiben az improvizációinkat felépítettük. Hogy van? Hogy lesz? Hogyan lehetne másképpen? Később kezdtek nagyon egysíkúvá válni jeleneteink ettől a hármastól. A “hogyan lehetne másképpen” mindig bagatellizálta a megoldást. A végére a hármas szempontnak egyetlen kérdése maradt: Hogy van? Fogalmazzuk meg. A témakörök, amiket körbejártunk az elején, nem vesztek el. Mi érdekel most minket? Csináltunk egy utolsó közös szelekciót a felmerülő ügyekből. Egy hosszú (15 perces) asszociációs kör végén újra csoportosítottuk gondolatainkat az elhangzottak alapján. Ezt követően megpróbáltuk megfogalmazni a teret, amiben vizsgálatainkat folytathatjuk és megfogalmazni, kik is vagyunk. Az üres térben az ember. Láttunk már ilyet : Jorgen Leth A tökéletes ember című rövid filmje ebből a gondolatmenetből született alkotás. Időtálló vizsgálati szempontok. Mi Mikik vagyunk. Nem is gondoljuk, milyen nehéz feladat megfogalmazni, leírni az üres teret, vagy az emberi lényt. Hát még saját magunkat! A következő feladat ez volt. Mutatkozzunk be, mint a legátlagosabb korunkbeli fiatal : “Szia, Miki vagyok, 18 éves, minden szupi, minden jó!” – kezdetű bemutatkozásba fűztük bele azokat a témákat, amiket a munkánk során találtunk. Család, szex, drog, fogyasztás, hétköznapok, ukrajnai konfliktus, politika.
Mitől ember az ember? Tud dönteni!
Vállaltuk, hogy idén is folytatjuk a munkát és nem csak, hogy 50 percesre szeretnénk bővíteni előadásunkat, de a francia mellett magyarul is szeretnénk játszani.
Játszók: Geri, Bandi, Míra, Doroti, Valentína, Zsófi, Barna, Zsófi, Boldi, Hanga, Dimi
Rendezők: Kőrösi Boldizsár és Kőrösi Márk
Beszámoló a 2015 máj. 09-i „Sziasztok, Miki vagyok. Mizu?” előadásról
Szombaton játszottuk a „Mikit”, magyarul, a Létrában, az IntegrArt projekt nyitásaként. Persze izgultunk, mert eddig egyszer játszottuk a darabot magyar nyelven, még márciusban. Kevés volt az idő a gyakorlásra, ráadásul a helyet is meg kellett „szokni”, hiszen az előadást eddig csak nagyszínpadon játszottuk. A Létrában ezzel szemben klasszikus „szobaszínház” van, 4×4 m-es kis színpaddal, 10 embernek ezen nagyon ügyesen kell mozognia, hogy ne legyen az egész zsúfolt és erőltetett. Kicsit tehát aggódtunk, de örültünk, hogy játszhatunk, új környezetben, új embereknek, a hangulatot pedig fokozta, hogy zsúfolásig megtelt a nézőtér. Utólag úgy látom, sikerült vennünk az akadályokat, az előadás jól sikerült, izgalmas volt a nézőknek, és nekünk is egy ilyen térben találkozni.
Sokkal közelebb voltak hozzánk, játszókhoz, ők is látták az arcunk minden rezdülését, és mi is az ő arcukét.
Érdekes, mennyire más így a színház.
Az előadás vége után körbe rendeztük a székeket, hogy beszélgessünk a darabról, a témájáról, a felmerülő kérdésekről. Izgalmas párbeszéd alakult ki, több mint egy órát töltöttünk még együtt.
Az előadás kapcsán sok mindenről szót lehet ejteni, itt majdnem minden el is hangzott, beszélgettünk oktatásról, szegénységről, társadalmi passzivitásról, generációs tapasztalatokról, persze mindenről a színházhoz viszonyítva – erről is szól ez a projekt. Megkérdezték, Mi, játszók (tinédzserek, bármit is jelentsen ez a szó pontosan…), hogyan viszonyulunk azokhoz a témákhoz, amikről az előadásban beszélünk, mennyire érezzük, érezhetjük ezeket a dolgokat? Nehéz volt erre választ találni magunkban, mert persze semmit sem lehet teljesen megérteni addig, amíg nem tapasztaljuk a saját bőrünkön. Nekünk nehéz háborúról, diktatúráról, mélyszegénységről beszélni, de ez kell ahhoz, hogy elindulhassunk a megértés, megérzés útján. (Talán az elnémítás az egyetlen olyan dolog a darabban, amit mindenki közös tapasztalat útján értett meg a csapatban: az iskola igazgatója az előadásaink szókimondása miatt közölte velünk, a gimnázium falain belül nem támogatja a munkánkat… sebaj, a munka folytatódhat – kint). A darab számunkra is tanulási folyamat, és ez így jó, mert egyrészt erről szól a diákszínjátszó, másrészt erről szól a társadalmi színház is, amibe belevágtuk a fejszénket. A beszélgetés végül érdekes irányt vett, olyan dolgokról gondolkodtunk közösen; mint a társadalmi felelősségvállalás. A színház, mint eszköz: lehet e színházzal elérni valamit; (azzal, hogy beszélünk valamiről, változik-e bármi is), a nemzedékek tapasztalatcseréje: vajon mennyire emlékszünk a múltra, amit ugyan nem éltünk meg, de tudunk róla, elég-e a tudás a tanulság levonásához…).
Több nézőpont ütközött, persze nem rossz értelemben. Abban egyetértettünk, szükség van a meg-és /felszólalásra, a kiállásra, a tabutémák boncolgatására, a nyíltságra, kérdésfeltevésre, párbeszédre. Az, hogy beszélünk a szegénységről, a kilátástalanságról (szó esett a fiatalok külföldre településéről is), az oktatás helyzetéről, sokat változtathat Bennünk, azokban, akik beszélnek róla. Mindössze annyit kell elérni, hogy minél többen beszéljünk ezekről a dolgokról, akár a színház nyelvén, akár más eszközök segítségével, és ezt reméljük ettől a programtól is. A lényeg: ha mi változunk, velünk változik a társadalom is, és talán ez az, ami most a legfontosabb. Az IntegrArt projekt tehát elindult, hivatalosan is, reményt keltő kezdésnek bizonyuló Párbeszéddel.
Aradi Hanga Zsófia
Horváth Barnabás, Leőwey Klára Gimnázium, Pécs
A Barna írt egy összehasonlító elemzést:
Ahogy a víz tükrözi az arcot (Osonó Színház, rendező: Fazakas Misi) és Sziasztok, Miki vagyok (11.f, francia nyelvű előadása, rendező: Kőrösi Márk)*
Mindkét darabot Pécsett láttam az Ifjúsági Házban, ez év tavaszán. Az egyik elindított, a másik folytatott bennem egy fontos gondolatsort, ezért választottam mindkettőt elemzésem tárgyául.
Közös a két darab témája, mindkettő a fiatalok problémáiról szól, akik a társadalmi minták hiányában könnyebben eltévelyedhetnek ebben a világban.
Mindkettő etűdös szerkesztésű: az O rövid jeleneteket tesz színpadra, egymástól sötéttel és erős hangulatkeltő zenékkel elválasztva. A szereplők az etűdök végén kimennek, az új szereplők bejönnek a színpadra. A Mikiben folyamatosan mindenki a színpadon van, a jelenetek nincsenek egymástól elválasztva, de a beállások gyors változásával gondolatilag egyértelműen és jól követhetően tagolódnak el.
Mindkét darab kezdése erős és gondolatébresztő. Az O reményteli felütéssel indul: híradórészlet jelenik meg a vetítővásznon. Megszületett a gyermek, a 625. Az egész társadalom örömmel és várakozással üdvözli, egy eltúlzott, kissé groteszk társadalmi protokollal. Az M-ben egy gimnazista fiú joviálisan köszönti a nézőket és rövid monológjával – amivel rendszeresen visszatér majd a színpadra – mutatja be a teljesen hétköznapi családját, barátait, szokásait és napi teendőit, vidáman és büszkén hiteti el velünk, hogy minden rendben van, és teszi fel ártatlanul a kérdést: És veletek? Ez a motívum ismétlődik többször a darab során: változatlan színészi előadással, de egyre kevésbé mulatságos felhanggal.
Mindkét előadás íve arra építkezik, azt kutatja, és azt mutatja fel az első jelenet után, hogy hol romolhatott el ez a kezdeti idilli állapot? Mikor kóstoltuk meg a tiltott gyümölcsöket: a cigarettát, alkoholt, drogot? (O: ugróköteles jelenet) Mikor kezdtünk el lecsúszni az unalom és egymásra oda nem figyelés lejtőjén? (M: a házaspár quiproquo-dialógusa). A fiatalságról szóló gondolatokban fontos helyet kapnak az internet adta, első látásra végtelennek tűnő, de valójában láthatóan elsilányodott kommunikációs lehetőségek (a chat-jelenet az O-ban), illetve a kiürült, súlytalan kommunikációs helyzete és a fiatalokat fojtogató oktatási rendszer (tanár-jelenet az O-ban és a timing-jelenet a M-ben).
Hamar érződik, hogy koránt sincs minden rendben. Az O-ban a dédelgetett betontömbből lesz „elhagyott gyermek”, a férfiakról elnéző humorral beszélő lányból pedig megerőszakolt nő lesz, a macis fiúcskából anyukája után sóvárgó lélek. A vetítő vászonra kivetített aktuális statisztikai adatok végig fenntartják a feszültséget. Az M-ben a szereplők ismétlődő mozgássorral érzékeltetik, hogy valójában mennyire robotként élnek. Hamarosan egyenként megjelennek az ismerősök, s bekapcsolódnak a kínosan üres „beszélgetésbe”:
– Szia, hogy vagy?
– Köszi, jól! És Te?
– Én is jól, köszi!
Mindig, amikor túl komorrá vagy túl könnyeddé válna a hangulat, jön egy fordulópont: az O-ban megjelennek a vásznon kisgyerekek, akik bájos gyerekhangon elmesélik álmaikat, vágyaikat. A televízió, a számítógép, amely már gyermekkorban is fontos szerepet játszik életükben, egyetlen társ és bizonyosság lesz számukra. A férfiakról könnyed humorral csevegő nőről kiderül, hogy kislány korában megerőszakolták. Az M-ben Miki kedves hangja töri meg a csendeket. Az egyik jelenetben elmeséli a család vásárlási szokásaikat. Egy fiú háttal állva „belevizel” egy Coca-Colás és egy Pepsis üvegbe. Ő a gyártó. Majd, mint játékban, összeverekednek a pepsi és a coca-tábor fanatikusai, végül lemészárolják egymást. Eközben a két márka gyártója kibékül egymással, beleisznak egymás üvegébe és tulajdonképpen nincs is harag. Pontosan így működik a fogyasztói társadalom: az emberek hiszékenységét használják ki.
Mindkét darab erőssége a monológok használata. Több monológ láthatóan mélyen megdöbbentette a nézőket: az O-ban a férfiakról beszélő lány monológja, az alkoholista férfi monológja, vagy a hatalmas macit hurcoló kisfiúé. Gyakran a monológok egymásra vannak csúsztatva, sőt olyat is látunk, hogy többen egyszerre mesélik álmukat. Az M-ben nagyon erősen hatott a „zsenge pipi husi” monológ: szeretjük a husit, finom ételeket készítünk belőle, gondolván, hogy zöldet csipegetve nőtt fel a falusi tyúkudvarban, ehelyett mesterségesen, antibiotikumokkal nevelt, szarban taposó minek nevezzelek „zsenge pipi husit” etetnek meg velünk. Nekünk elég csupán az illúzió? Erősen hatott a világban zajló háborúkról beszélő lány monológja. Csak a háttérben gondtalanul táncoló fiú ellenpontozza a lány szolidaritását.. Rövid időre megáll az élet a színpadon, s néma csenddel tisztelegnek.
Mindkét darabban vannak meglepő és erős képek: az O-ban a furcsa ruhában, hamisan éneklő lány, aki szeretné, ha az apja beszélne hozzá, megértené. Vagy a fehér köpenyes, turmixot készítő tudósok, akik felsőbbrendű udvariassággal gyártják le a jövő emberét. A M-ben a lányok erotikus pózokat vesznek fel a fiúkkal. Imitálják a közösülést úgy, hogy látható érzelmek nélkül az egyik lány után a másikra „másznak”, s közben a következőket halljuk: elfogyott a tej, meccs lesz ma este, hogy is hívják?… A csajok egy színlelt orgazmus után semleges hangon sóhajtoznak: szeretlek, csodálatos volt… Nem ízléstelen, mégis sokkoló képek ezek, s felvetik a kérdést: a szerelemben is csak a fogyasztás örömét keressük? De nézzük, hogy ábrázolja a fiú-lány kapcsolatot az O! Itt a szerelmi kapcsolatok a neten szövődnek. Álnéven, személytelenül, szeretet nélkül. „Bírom az ilyen csajokat, ENTER!” Ki ne ismerné fel magát akár a chat nyelvezete mögött? „Ikszdé, lol, kettőspont zárójel bezár, kacsintó smile” és még sok alapvető érzelmet kifejező fura jelzés.
Az O előadásában gazdag kellék, jelmez- és zenehasználat volt – a szereplők minden jelenetbe új kellékeket és jelmezeket hoztak be – a M-ben a két üveg kólán kívül semmit nem vittek színpadra. Ettől az O színházibb lett, az M „csupaszabb”, egyszerűbb, könnyebben értelmezhető.
Hátra van még, hogy elmondjam, miért ezt a két előadást választottam elemzésre? Azért, mert mindkettő mélyen felkavart. Mert nagy kihívás lesz szavakba önteni azt, hogy mit éreztem, mikor először láttam e két darabot. Talán szomorúságot és félelmet. Szomorúságot, hogy mennyi félresiklott élet létezik, mennyi szülőtlenül felnövő gyerek, vagy – ami talán még rosszabb – olyan szülői mintát magában hordozó fiatal, aki az életében tapasztalt kegyetlenséget, alkoholizmust vagy más szenvedélybetegséget és kiégettséget lemásolta, majd tovább örökíti. A kiüresedett kamaszkapcsolatokat, az unalomban, érzelmek és kommunikáció hiányában tocsogó, langyos családi életeket. És félelmet is éreztem attól, hogy ez velem is bármikor megtörténhet. Mert olyan könnyű elveszteni a szavakat, lecsúszni, és segítség nélkül maradva átpottyanni a védőhálón. Mert talán védőháló nincs is, csak mi vagyunk, szemben a világ sodrásával, az érzelmeink és szokásaink hálójában. Ma már hálát is érzek, ha az előadásokra gondolok, mert megtudhattam általuk, hogyan lehet megmutatni színpadon az érzelmeket egy logikus és tiszta, mindenki számára megfejthető kódrendszerben. Ha ez sikerül a színház nyelvén, talán az életben is ilyen egyszerű – becsüljük, szeressük a körülöttünk levő rokonokat, ápoljuk, óvjuk a fejezzük ki hozzájuk fűződő érzelmeinket, amíg nem késő! A színháznak pedig megnövekedett szerepe van abban, hogy a társadalmi folyamatokat tudatosítsa az emberekben, és rávezesse őket az egyéni, személyes felelősségvállalás szükségességére.
*a továbbiakban az előadásokra rövidített formában utalok (O=Osonó, M= Miki)
————————————————————————————————————–
Interjú a két darab rendezőivel: Fazakas Misivel és Kőrösi Márkkal
Mostanában Magyarországon sok szó esik arról, hogy a miként reflektáljon a „színház-csináló” a társadalmi közegre, amelyben dolgozik. Mi a véleményetek a színházi ember felelősségvállalásáról a társadalmi problémák kapcsán?
FM: Azt gondolom, hogy a színháznak megnőtt a szerepe abban, hogy a társadalmi folyamatokat tudatosítsa az emberekben, és hangsúlyozza, rávezesse őket az egyéni, személyes társadalmi felelősségvállalásra. Színházi alkotóként fel kell ismernünk, hogy az a rendszer, amelybe beleneveltek bennünket felszámolódott, gyakorlatilag kihúzták az emberek lába alól a szocialista-kommunista rendszer által generált biztonságérzetet, és megjelent, vagy legalábbis kialakulóban van egy új rendszer, amely kivált egy hatást, változásokat, és ehhez nekünk, úgy a létezésünkkel, mint az alkotásainkkal viszonyulnunk kell. A színházcsinálás felelőssége nagyon felértékelődött. A színház feladata a tükörtartás, a fórum, a kommunikáció beindítása, az árnyoldal megmutatása. Hiszem, hogy ha a mostani irányokat és egyben a jövőt meghatározó közéleti személyiségek odafigyelnének a színházi alkotókra, egyáltalán a művészekre és a művészetre, bátorságuk és fülük lenne meghallani, akkor sokat tudnának tanulni és valószínű, hogy kevesebb hiba csúszna be az építkezésbe. De ez a partneri viszony egy érettséget feltételez, és ebben a mi vidékünk nem áll jól.
KM: Pont ma írtunk egy pàlyàzatot, ahol ki kellett térni erre a kérdésre. Ha jól emlékszem, Ariane Mnouchkine-t kérdezték egyszer arról, hogy mit tud a színház, illetve a művészet, amit más nem? Ő azt felelte: a làthatatlant làthatóvà tenni, a némànak hangot adni. Ebben teljesen egyetértek vele. Ezért kell erre hasznàlni a művészetet. Annyi tàrsadalmi görcs van, aminek az elszenvedői làthatatlanok a biztonsàgban élők szàmàra. Balassa Péter egyik tanulmànyàban, ahol a mélyszegénységről gondolkodott, leírja hogy ennek a rétegnek a legfőbb problémàja, hogy néma, nem tudja megfogalmazni magàt. És nagyon sok ilyen csoport van. A börtönszínhàzunk német partnerei fogalmaztàk meg szàmunkra, hogy ott kell színhàzat csinàlni, ahol szükség van rà. Félre értés ne essék, nem ez a kizàrólagos küldetése a színhàznak. Màsik fontos oldala a jàték és a hozzà tartozó felszabadító energia. Ez hasznos bàrkinek, mert emberi lényünknél fogva sok közös görcsünk van, amit ha nem kezelünk, akàr tàrsadalmi görcsökké is mérgesedhetnek. A színhàz mindenképpen egy jàrható út ezek kezelésére, ezért pazarlàs, ha pusztàn öncélú, felületes szórakoztatàsra hasznàljuk.
Az előadásotok kapcsán egyértelmű volt számomra, hogy mást gondoltok a zenehasználatról. Misi sokat támaszkodsz a zenére, a zene teremtette hangulatra, Márk kevesebb zenét használ. Hogyan választotok zenét darabjaitokhoz? Előbb van meg fejetekben a kép, a hangulat, s hozzá kerestek zenét vagy fordítva?
FM: Valóban fontos számunkra a zene, mert az szituációt teremt, állapotokat nyithat ki és segít abban, hogy egy-egy témát és megoldást befogadjon a néző, sőt mi több, hogy mélyebben megélje és az érzékiség szintjén bejárjon egy utat. Általában az a módszer, hogy a próbafolyamat előtt keressük és gyűjtjük az izgalmas zenéket, aztán a próbákon, mikor kialakulóban van egy jelenet, akkor keresgélünk közöttük. Betesszük, megnézzük, mit tud megteremteni, aztán kipróbálunk valami mást. A jelenet, a zenéje és a színészi játék valahogy egyszerre születik meg. Ha kicseréljük a zenét, akkor másfelé megy el a jelenet iránya, mélysége, sokszor még a tartalma is. Az azt hiszem soha nem fordult elő, hogy megszületett egy jelenet, aztán rátesszük a zenét. A kettő kapcsolatát és a végleges megoldások kialakulását sokkal élőbben képzeljük el. Az egésznek együtt kell lélegeznie és a kialakulásban egymásnak kell impulzust adniuk.
KM: A darab vàlasztja a zenét. Mindkét variàció előfordul. Ehhez a darabhoz nem volt szükség sok zenei erősítésre.
Hasonló technikákkal és módszerekkel is dolgozol, mint Schilling Árpád, magyar rendező. Vannak-e olyan képek a fejedben előadásaiból, amelyek nyomot hagytak benned? Ha vannak ilyenek, akkor melyek azok?
FM: A valamikori krétakörös előadások természetesen nyomot hagytak bennem. De nem képek, hanem az előadások hangulata, az, hogy megszólítottak, hogy katarzist éltem meg, ahogy az is, hogy folyamatosan azt éreztem, fontos vagyok, mint néző. Figyelnek rám, hozzám akarnak eljutni. A papnő próbafolyamata alatt, amely a Krétakör és az Osonó közös előadása volt Schilling rendezésében, sokat tanultunk, mondhatni kitágult a színházról és annak funkciójáról gondolt elképzelésünk. A színház valóban több, mint amit általában látunk. Azóta bátrabban bánunk a formákkal, ki merünk lépni a hagyományos értelemben vett színházi struktúrákból, egyre több eseményművészetet szervezünk, természetesen azért, hogy a nézőket megszólítsuk, a szemlélőkből résztvevőkké avassuk őket. A Krétakör hatására mindenképp nyitottabbak lettünk.
KM: Igen vannak. Schilling Àrpàd példaképem. Munkàssàgàt követtem, követem. Volt szerencsém dolgozni vele. 2007-ben voltam egy tàborban Komàromban, amit ő szervezett. Szàmomra az egy nagyon fontos két hét volt. Irànyba àllìtott. Kimozdìtott koràn berögzült színhàzi elképzeléseimből. A régi Krétakör előadàsaiból sokat tanultam, példaértékűek. A Feketeorszàgban az inprovizàciós technikàk és a szerkesztettség, a hamlet.ws-ben az egyszerűsége és a színészi jelenlét nyűgözött le. Viszont életem legerősebb szìnhàzi élménye a Siràjhoz kötődik. Előadàs utàn képtelen voltam elhagyni a termet, ott ültem még egy fél óràt zàràsig. Amikor kiléptem az utcàra, elkezdtem zokogni. Nem szoktam sírni, de akkor valami olyan csatorna nyílt ki, amiről addig nem tudtam. Megerősítést kaptam, hogy a színhàzon keresztül vezet az utam. Sokat köszönhetek Süsünek. Előadàsairól készült filmeket vetíteni szoktam a börtönszínhàzban, tàborokban csapatépítéskor, mert mindenki szàmàra érthető és alapot ad egy közvetlen közös nyelvhez. Valami ilyesmi az élő színhàz lényege. Kultúràktól nyelvtől és hovatartozàstól függetlenül érthető, érezhető. Internacionàlis.
Láthatóan igen fontos nektek a közönségetek. Mit gondoltok színész és közönség kapcsolatáról?
FM: Minden, amit teszünk, a néző miatt történik. Minden munkának, legyen az adminisztratív, vagy műhelymunka, próba, edzés, az előadásba bekapcsolódó néző ad értelmet. A színész játéka sokszor fájdalmakat hoz elő és sebeket tép fel. De ez gyógyító folyamat. Személyre szabott mindenkinek az útja, de azt tudjuk a nézők fele közvetíteni, hogy ne féljenek, nem vannak egyedül. A sokknak például fontos szerepe van életünkben. A sokk, a döbbenet hatására többre vagyunk képesek. Változtatni tudunk és a munkát ezekhez a változásokhoz mindannyian bele kell tegyük, színházi alkotók és nézők egyaránt. Ezt a fajta felelősséget nem lehet megúszni. Erre szeretnénk rávezetni a nézőket.
KM: Nagyon fontos dolog. A színészi jàték egyik fő tényezője a közönséggel való kapcsolat. A brooki hàrmas kommunikàció egyik eleme. Nélkülük nincs színhàz, ezért köszönettel tartozunk neki. Ugyanakkor fontos, hogy ne szolgàljuk ki őket feltétel nélkül. A mai trend alapjàn a néző teljes biztonsàgban van, azaz fogyasztó. Én azt gondolom, hogy ez nem jó iràny. Nàlunk fontos, hogy érezze azt, hogy jelen van és tudunk róla. Dobogjon a szíve. Persze az is fontos, hogy nem szabad öncélúan egzecíroztatni. Ha hozzàjuk szólunk, bele a szemükbe, akkor pontosan tisztàban kell lenni ennek okával.
Hanga emailja az Aradi fesztivál után:
Helló! Ma adtuk elő a darabot délután 5kor, előtte 2 és fél órát
tréningeztünk, kicsit próbáltunk, meg meditáltunk. Szewrintem nagyon
jól sikerült az előadás, a verekedős jelentet fantasztikus lett, Barna
úgy leöntötte kólával a Mírát, hogy szegény úszott a ragacsos lében…
Rögtön utána volt a kerekasztal, rengeteget kérdeztek tőlünk, és
nagyon sokan dícsértek meg minket! Egy orosz fiú könnyes szemmel
mondta, hogy megváltoztattuk az életét, és kb ezerszer köszönetet
mondott, kicsit már kínos is volt, hirtelen azt se tudtuk, mit
reagáljunk… 🙂 Na, ennyi, majd otthon mesélünk bővebben! 🙂
Hanga beszámolója a Regionális Diákszínjátszó Fesztiválról:
A csapattal ősszel elterveztük, hogy a darabot idén magyar nyelven is megcsináljuk. Le is fordítottuk, valamint kibővítettük egy plusz jelenettel, ami a magyar oktatás helyzetével, és a szegénységgel foglalkozik. Ehhez Tamás Gáspár Miklós egyik cikkét is felhasználtuk, amiben a szociális katasztrófáról ír. Ezt a bővített változatot vittük el a március végén Barcson megrendezésre kerülő Regionális Diákszínjátszó Találkozóra. Nagy élmény és furcsa tapasztalat volt ez számunkra, nem csak azért, mert a francia nyelvű darabot, amiben már kezdtünk magabiztosan mozogni, először játszottuk más nyelven, más színházi közegben, hanem azért is, mert a csoportból többen életükben először játszottak az anyanyelvükön. A rossz körülmények ellenére (kis terem, tömeg, levegő alig) úgy éreztük, sikerült végig fenntartani a közönség figyelmét. A technika sem támogatott minket, a felénél elszállt, pár perces szünet után kellett folytatnunk a darabot. Ez persze kicsit megakasztotta, de az utólagos visszajelzések alapján nem tette tönkre az élményt. Bár az ODT-re nem jutottunk tovább, rengetegen kerestek meg minket az előadás után, hogy megköszönjék nekünk az élményt, beszélgessenek velünk a témáról, elmondják a gondolataikat. Elindult bennük valami, és a darabnak ez is a célja, így abszolút elégedettek lehetünk az eredménnyel. És bennünk is újra és újra elindít valamit, újra és újra szembesít minket magunkkal, minél többször játsszuk, annál több mindent fedezünk fel benne mi magunk is. Magyar nyelven új rétegeket kapott, és ezt jó volt megtapasztalni.
Hanga beszámolója a Festival des Festivals-ról:
A tavalyi FTLF nyerteseiként jutottunk el a nemzetközi Festival des Festivals-ra, ami idén Pécsett került megrendezésre a Bóbita Bábszínházban, így nem csupán résztvevők, szervezők is voltunk. Rögtön az első napon, második darabként léptünk fel. Mindenki igyekezett a legjobbat kihozni belőle, hiszen tudtuk, talán ez az utolsó lehetőség, hogy ennyi ember előtt, franciául adhatjuk elő a darabot. A tavalyi győzelem óta számtalan apró bővítést, csiszolást végeztünk rajta, egy új jelenetet tettünk hozzá, többet átalakítottunk. Végül elégedettek lehettünk az eredménnyel, végig sikerült megtartanunk a ritmust, az új részek is beilleszkedtek az előadásba, a rendkívül heterogén közönség (12 ország vett részt a fesztiválon) is tudott azonosulni a darab mondanivalójával, hisz’ a felmerülő problémák, amikről beszélünk, ugyanannyira lehetnek globálisak, mint amennyire lokálisak. Talán egyedül a magyarországi oktatási rendszerről és szociális helyzetről szóló rész szorult némi utólagos magyarázatra az utána következő Kerekasztal beszélgetésen, amire egyébként rengetegen voltak kíváncsiak. A beszélgetés érdekes és izgalmas volt, a problémákon kívül a lehetséges megoldásokon is gondolkodtunk. Jött a kérdés, mit tennénk mi, milyen megoldást javaslunk. “Az ember képes döntést hozni” – idéztük a darabból, ugye, ennél többet mi sem tudhatunk. A beszélgetés aztán akcióba torkollott, kedves olasz barátunk felhívására, mintegy húszan hagytuk a terem közepén másnap reggelig a telefonunkat. Nem csak beszélni kell ezekről a dolgokról, nem csak beülni a színházba, majd hazasétálni, és elfelejteni, el lehet kezdeni tenni valamit, akár valami egész apróságot, el lehet kezdeni döntést hozni. Ki tudja, talán ez az első lépés…