A demokrácia szó nem értelmezhető a mai magyar, európai és világpolitika kontextusban. Papíron demokráciát jegyzünk, de a mindennapokban érezzük a tehetetlenség nyomasztó érzését, ha szeretnénk részt venni közügyekben. Mintha minden hatalmi döntés arra irányulna, hogy ellehetetlenítse az aktív civil társadalmat. Mintha egy hurkatöltő gép tölcsérébe passzíroznák az embereket, hogy egyen hurkaembereket gyártsanak. A felszínen maradáshoz irdatlan iramban kell rohanni és megfelelő kapcsolati rendszer nélkül csak ideig-óráig van esélyed hangodat hallatni. Minden eszközt felhasznál a hatalom arra, hogy minden más vélemény, mint a központi, néma maradjon. Szervezett kortárs véleménynyilvánító próbálkozások vannak, ám nagyon szűk körhöz jutnak el. A demokrácia olyan legális eszközeivel próbálkoznak, amik hasonlóan erőszakos formák, mint amiket a hatalom használ. Így nem érhetnek célba, ijesztőek és ritkán keltenek együttérzést, ráadásul alátámasztják a diktatórikus hatalom azon állítását, miszerint demokrácia van. A magyar aktív értelmiség egy része azt állítja, hogy kiabálni, üvölteni kell, de ezek a próbálkozások némák maradnak. Ez a nyomasztó helyzet új utak felfedezésére ösztönöz minket.
Mi van ha elfogadjuk, hogy ezt a sötét korszakot éljük? Mi van ha elfogadjuk, hogy most minket nem hallani? Mi van ha energiáinkat nem a néma üvöltésbe öljük, hanem csendben szűk környezetünkben tartjuk fent és erősítjük azt a hitet, hogy képesek vagyunk részt venni életünkben. Mi van ha most befele próbálkozunk? Tudatosan nem reagálunk provokációkra, megfigyelünk, hogy ha majd ez a hatalom elkezdi felzabálni saját magát és rés nyílik a diktatúra önelégült rendszerén, mi elkapjuk a pillanatot és ott legyünk.
Addig annyi minden van, amibe bele születtünk, hozzászoktunk és elfelejtettünk rákérdezni. Annyi minden ragadt ránk neveltetésünk és szocializációnk alatt, ami a kényelemérzetünket erősítette, amik a társas létforma elfelejtetésére irányultak, annyi minden jött létre, ami ellen bebetonozódott önképek sorozatával védekezik lényünk. A demokrácia a nép uralma. A nép én vagyok és te. Ha még saját életünket sem tudjunk megfelelőképpen, bátor és bölcs vezetőként irányítani, akkor ilyen időkben is van mit tanulni, tenni. Ezeknek nem lehet akadálya egy tőlünk független hatalom, nem lehet mindent az ő számlájukra írni. Annyi lehetőségünk van, amihez nem kell üvölteni.
Megpróbáljuk csendben magunknál elkezdeni, gyakorolni a demokrácia értékeit. Megtanulhatunk hallgatni, figyelni, mefigyelni és nem reagálni, észlelni, érezni és érzékelni, megtanulhatunk fejlődni, odafigyelni magunkra és másokra, együttérezni magunkkal és másokkal, megtanulhatunk felelős döntéseket hozni, felfedezhetjük saját értékeinket, megtanulhatjuk értékelni azt amink van, a testünket, az érzékszerveinket, a lényünket. Annyi mindenre képes.
Ha ezt elkezdtük, ez környezetünkre is kihat.
„Elképzelhetetlennek tartom hogy okos értelmes gyerekek ilyen passzívak legyenek. E mögött mintha lenne valami.”
Jancsó Mikós: Fényes szelek
Színházon keresztül próbálunk olyan közösségi gondolkodást kialakítani, melynek első lépcsője felismerni és rákérdezni helyzetünkre. Képesek vagyunk felelősséget vállalni életünkért, életünk minőségéért? A demokráciát magunknál kezdjük. A figyelmünk és testünk tudatosításánál, asszociációs folyamataink, érzéseink labirintusában vizsgálódunk. Gondolkodunk, kommunikálunk, közösségben létezünk. Kizökkenünk, zavarba esünk, ütközünk és megbeszélünk (ha sikerül akkor erőszakmentesen) amit tanulunk, azt megpróbáljuk közzé tenni, megpróbálunk másokat is megszólítani, akciózni, szelíden, játékosan provokálni. Semmiképp sem nyomasztani, zaklatni, tolakodni. Tanulunk játszani. Táncra kerekedni valósággal.

Két tréninget tartott nekünk Szákás-Tóth Péter, amiken a step-tánc alaplépéseit, “release” technikákat és bábszínházi “kéz tréninget” mutatott nekünk, illetve kipróbáltunk új koncentrációs gyakorlatokat.