CreatiValley workshop
-IntegrArt utcaszínház –
Ortona dei Marsi, Olaszország
2015.08.01-10
Hat hetes eperszedés után érkeztünk Dániából Olaszországba. Három napig utaztunk, szép lassan, legyen ideje átállni az agyunknak az eprekről a színházra. Gyönyörű tájakon vezetett az utunk. Pihentető volt.
Amikor először megláttam a falut az autópályáról – nem tudtam, hogy ide jövünk – egy sziklákra épült kőház halom, egy hegy tetején. Nem értettem, miért laknak itt emberek. Sziklák, kövek, forróság, és sehol semmi.
Megérkeztünk. Kiderült hogy, természetvédelmi táj, medvékkel, farkasokkal, hiúzokkal. Gyönyörű falu. Hihetetlen meleg fogadtatásban volt részünk. A tér a velejéig autentikus. Minden valódi anyagból készült, kő és fa, intim kedves kis főtér, körülötte keskeny kanyargós utcák, boltívvel, teraszok, és egy vár romjai a falu tetején.
A lakosság, többnyire öregek, kedvesek, békések és érdeklődőek. Ez pont ellentétje annak, amit Andrea Bartolomeo – a főszervező és művészeti vezetője ennek a munkának – régebben elmesélt.
Andreaék 10 napot töltöttek itt a terep előkészítésével és a lakosság felkészítésével. Behirdették az eseményt. Érződött, hogy együtt készültek készültek/nek az eseményre. Ez mindenképpen példaértékű az Integrart nézőpontjából.
A falu 150 fős lakossága ilyenkor nyáron kibővül a Rómából ide érkező nyaralókkal. A faluban egy bolt van a főtér alatt, három kávézó-kocsma, és nincs bankautomata.
A workshop témája az utazás. Ezt azért választották, mert a falu és a környék elnéptelenedés útján halad. Elutazás, utazás – elég tág, hogy minden beleférjen. Szerencsére és sajnos.
Amikor megérkeztünk Andrea elvezetett minket egy focipálya mellett található zuhanyzó udvarába, ide parkolhattunk le kocsinkkal, itt kellett volna laktunk. A focipályát rég nem használhatták, derékig érő száraz gaz nőtt rajta. Öt percnyire volt az iskolától, ahol a többiek laktak, de zuhanyozni mindenkinek ide kellett járni.
A falu iskolájában gyűltünk össze. Ezt használtuk a színházi munkára, ez volt a főhadiszállásunk. Mellette egy marokkói sátrat húztak fel külső helyszínnek és közös étkezéseink helyszínének.
Egy hetünk volt a színházi munkára. A workshopon részt vettek franciák, angolok, lengyelek, litvánok, olaszok és mi. Az első három nap színházi műhelymunkákat tartottunk egymásnak. Minden nemzetnek volt négy órája. Andrea tartotta az első négy órát, majd megkért minket, hogy mi kezdjük a sorozatot a külföldiek közül.
Este különváltunk a többiektől és megbeszéltük, hogyan szeretnénk résztvenni a munkában. Eldöntöttük hogy nem erőltetjük most a csapatos részvételt, egyénileg elvegyülünk, de közös nézőpontnak megtartjuk a „demokráciát”. Ezen keresztül vizsgáljuk a folyamatot.
Másnap Bobó vezényelte le a workshopunkat egy előre megtervezett program alapján. Az biztos volt, hogy a fizikai oldalról közelítjük meg a munkát. Sajnos a négy óra kevés volt, hogy a maszkokkal tudjunk foglalkozni vagy karakterekkel, ezért úgy döntöttünk, hogy a kórusmozgás lehet a leghasznosabb egy ilyen kezdeti fázisban. Nagy sikere volt a workshopnak.
A következő két nap a lenygyelek népzenét tanítottak, a franciák mozgásszínházat és Rómeó és Júliát, a litvánok népzenét, ritmust, buborékfújást és origamit.
Engem ezek nem nagyon érdekeltek. Reggelenként a közös kezdésre odamentem, de amikor kiderült a workshop témája, általában leléptem. Felfedeztük a falut Dodival és a gyerekekkel. Sétáltunk, kávéztunk, söröztünk és figyeltük a falut. Rúmiék gyorsan beépültek a helyi gyerekbandába és nagy kedvencek lettek. Feltűnt, hogy az itteni gyerekek milyen közvetlenek, nyitottak. Játékra hívták a fiaimat és nagyon vigyáztak rájuk. A köves főtéren fociztak, pancsoltak a szökőkútban, bunyóztak.
A lakókocsinkkal átálltunk az iskola mögé, ami egy ideális hely volt a gyerekeknek mert gyakorlatilag a játszótér szélére költöztünk. A közösségi élet másik fő helyszínére. Ez adott ötletet az utcaszínházhoz. Focimeccset kell játszanunk a helyi gyerekekkel. Mi csinálunk egy maszkos csapatot és kihívjuk a gyerekeket egy meccsre. Megszerveztem az első meccset, beszéltem a gyerekekkel benne voltak és nagyon nagy jelentőséget tulajdonítottak neki: választottak edzőt az idősebbek közül és két napig készültek a meccsre, edzéseket tartottak, taktikai formákat gyakoroltak.
Szerencsére a színházi munka lehetővé tette, hogy szervezzünk egy maszkos csapatot. Az első három nap workshopolás után a „jobb” ötletekből és formákból performanszokat terveztek/tünk és ezekre lehetett jelentkezni illetve csapatokat alkotni. A maszkos előadásba a társulat minden tagja részt vett és mellette három olasz srácot és egy francia lányt vontunk be, akiknek nagyon megtetszett az ötlet. Andrea is támogatta és az esemény záróakkordjának tervezte be.
A maszkhasználathoz elengedhetetlen alapokat elmondtam az új résztvevőknek és mindenki választott magának egy maszkot, amit első nap még nem használtunk. A megbeszélt időpontban lementünk a focipályára ahol a füvet lenyiratták a gyerekek és hatalmas hangulatban vártak minket. Mi is az utolsó háromszáz méteren belehergeltük magunkat a meccsbe mintha életünk egyik legfontosabb eseménye lenne. Kiabáltunk, énekeltünk és kitaláltuk magunknak a MASZKERÓNA nevet. Hihetelen hangulat volt. Még szép számban nézőket is hívtak a srácok. Fociztunk velük. Véresen komolyan. Az első gólt ők rúgták aztán kettő eggyel a javunkra mentünk félidőre.
Nagy kérdés az volt a számomra, hogy ebbe a játékba hogyan viszünk színházat. Három játékot találtunk ki, amit három jelhez kötöttünk. Szoborrá merevedtünk egy sikításra, kettőre lassított mozgással folytattuk a focit, háromra improvizációkat ( baleset, verekedés, sérülés) kezdeményeztünk. A srácok gyorsan lereagálták és amikor másodszorra lassúltunk be ránk szóltak, hogy ez sérti őket és játsszunk komolyan vagy ne játsszunk. Elszégyeltem magam, de szerencsére meccs végére lejött Andrea és lefordította a srácoknak a bocsánatkérésünket és elmesélte terveinket. Belementek a kissebb gyerekek, a nagyobbak kiálltak. Egy intergalagtikus szupermegakupa döntőt terveztünk Ortona dei Marsi és a Maszkeróna közt. Egy félidő rendes foci, amennyire maszkban ez lehetséges, és egy félidő színházi foci, egy botra felerősített labdával, lassítva, visszapörgetve , bohócbíróval.
Délelőtt tartottunk egy három órás maszk-tréninget a csapatnak. Itt a mozgás irányait és a karakterek testét próbáltuk megtalálni, a kifejező eszközeinket tudatosítani, és használni. Játszottunk. Nagyon élvezte mindenki. Izzadtunk és gyakoroltunk. A „kis őrülettől” a „nagy őrületig”.
Következő találkára már maszkban érkeztünk. Próbáltuk hozni az előző napi hangulatot, de nagy meglepetés fogadott minket: senki nem volt a pályán. Ezért elkezdtünk maszkos játékokat és hál’ istennek 10 perc múlva kicsit késve és kevesen, de megjelentek a gyerekek. Fociztunk, próbáltunk, fociztunk. Én irányítottam a botos lasztit. Gyorsan ráéreztek, de sajnos a győzni akarást nem lehetett félre tenni. Látszott azonban az esélye annak, hogy létrejöhet az esemény. A tervezett foglalkozáson végigmentünk. Nagyon kellett arra figyelni hogy a foci és a színház egyensúlyban maradjon.
Előző nap este elkészített időtervek alapján folyt a nagy közös munka koordinátori rendszerben. Nagyon sokat akartak Andreaék belepasszírozni az eseménybe, ezért napi 18 órákat dolgoztunk az utolsó három nap. Szabad idő teljesen eltűnt. Ez magával húzta néhol a rossz hangulatot. Úgy kellett harcolni a próbaidőért, de szerencsére nekünk volt prioritásunk, mert a helyi gyerekekkel csak akkor találkozhattunk, amikor nekik jó volt és ezt minden nap végén megkérdeztük tőlük úgyhogy hozzánk igazította mindenki a próbarendjét. Lehetett volna vele még többet foglalkozni, lehett volna még többet focizni de ennyi időnk volt.
Esténként Andreaval jártuk körbe az útvonalat. És ami nagyon nagy élmény volt, és szintén példaértékű amilyen kapcsolat létrejött a projekt és a helyi lakosság között. A helyiek közül páran annyira megszerették ezt a kezdeményezést és Andreat, hogy a színészeket beengedték a lakásukba, hogy erkélyen és ablakokból játszhassanak.
Sajnos a nagy produkció munkafolyamata annyira szabad volt, hogy egy üres esztétikai lufi lett belőle egy lengyel házassággal és egy gagyi Rómeó és Júliával. Giccs és kevés tartalom. Talán egyetlen valós találkozás a focimeccs alatt jött létre (bár nem láttam minden részét), ami este 10-kor a felvonulásos performansz után a főtéren jött létre. Négyszáz ember (300 an érkeztek az eseményre Rómából és más környező városokból falvakból). A helyiek kis kétütemű traktoraival vontatott utánfutókon érkeztünk az eseményre. Aztán elkezdődött a színházi felvonulás. Helyszínek, „jelenetek” performanszok. Feliék csináltak még egy átjáró maszkos jelenetet, ahol a közönséggel improvizáltak. Nagyon ügyesek voltak és jó gyakorlat volt nekik.
A Focimeccshez csináltak Dodiék mezeket a Maszkerónának, óriás zászlókat pedig mind a két csapatnak. A lovak elmaradtak. Hatalmas hangulat volt. Megtörtént. A gyerekek ügyesek voltak, a kommentátorunk nagyon profi volt. És a közös játékokat is elvállalta mindenki. A végén egy hatalmas balesetben megsérült minden Maszkeróna játékos és mivel nem volt több cserejátékosunk, a nézőkből választottunk magunk helyett olyanokat, akik lejátszották a gyerekekkel a meccset. Nagy siker volt és óriási hangulat, sajnos a meccs után még éreztük ezt egy kicsit, aztán számunkra elfogyott. Elfáradtunk és nem volt több közünk a dologhoz. A gyerekekkel még beszéltünk és üldögéltünk kicsit, őket nagyon megszerettem.
Andrea is nagyon elfáradt a végére. Egy jókedvű, “csupa mosoly és ölelés” srácon meglátszik, ha befeszül. Túl sokat vállalt. Ő volt a főszervező és a művészeti vezető. A másodikra nem mindig volt elég ideje.
Következő nap pihenéssel telt, majd este értékeltünk volna, de ez nem jött létre, mert Andrea nem tudom miért, de egy asszociációs játékban próbálta ezt – szerintem – megúszni. Másnap mivel mi erőltettük a párbeszédet, megtörtént az értékelés, de nem volt teljes értékű, mert közben pár csapatnak el kellett menni.
A csapattal az elején megbeszéltük, hogy a munkán végigviszünk egy közös nézőpontot és a demokrácia szemszögéből vizsgáljuk a munkafolyamatot. Jó tapasztalat volt. Az a nyitott szív, amivel minket fogadtak, amilyen nyugodtan egy koordinátori szisztembe levezették a munkát. Viszont ahhoz hogy teljesen hiteles legyen ez a kutatás, hiányzott a valós konfliktus.
A koordinátori rendszer nehézkes volt. Néha azt éreztem hogy az ott elhangzottak mindenkire tartoztak volna, többnyire amikor a művészeti kérdésekről volt szó, viszont jól működött amikor technikai (wc eldugulás, áram, melegvíz…) kérdésekről beszéltünk. Az étkezés, mosogatás, takarítás az első nap randomra összeállított állatnevekkel jelzett csapatok közt osztották el a szervezők. Működött.
Az értékelés végén erre Andrea is kitért és érdemi beszélgetés folyt a demokrácia körül. Ő is megemlítette azt a közös célt, amiért emberek közösségé állnak össze és amiért érdemes áldozatokat és döntéseket hozni. Kitért az egyén és a közösség konfliktusára.
A mi társulatunk nem úszta meg konfliktus nélkül. Nehéz kérdés az amikor egy csapatban valaki a minimális szabályok áthágásával zárja ki magát a közös munkából, döntésekből. Az emberi gesztusok mint kommunikációs eszköz. És ha valaki visszaél a közös bizalommal, legyen ez gyengeségből, lustaságból, élethelyzetből, vagy éppen felvett szerepből akkor lépni kell. Nehéz mások helyett a döntést meghozni. Ez egy fordított helyzet. Neked kell kimondani azt, amit a másik csak tologat maga előtt, de már mindenkinek kristály tiszta hogy mi lesz belőle. Mégis a közösségnek szabad e kizárni valakit? vagy mikor szabad kizárni? az egyén meddig terhelheti a közösséget személyes problémáival? Hogyan kezeli a csoport/csapat az alkoholizmust, a drogfüggőséget? Vagy csak azt hogy valaki nagyon nincs rendben? Vagy rendben van csak…?????? Hol a határ? Mi épít és mi pusztít és kit? Hol van a felettes cél, amiért érdemes félretenni mindent amiért érdemes fejlődni közösen? Lehet, hogy hiányzik.
Helyszín: Ortona dei Marsi
Üres Tér résztvevők: Dávid András, Patrizia Capitanio, Illyés Attila, Kanics Dorottya, Kerner Miklós, Kőrösi Boldizsár, Kőrösi Márk, Zsinka Felícia
