IMG_2158 1000x300


Beszámoló a 2015 máj. 09-i „Sziasztok, Miki vagyok. Mizu?” előadásról

Szombaton játszottuk a „Mikit”, magyarul, a Létrában, az IntegrArt projekt nyitásaként. Persze izgultunk, mert eddig egyszer játszottuk a darabot magyar nyelven, még márciusban. Kevés volt az idő a gyakorlásra, ráadásul a helyet is meg kellett „szokni”, hiszen az előadást eddig csak nagyszínpadon játszottuk. A Létrában ezzel szemben klasszikus „szobaszínház” van, 4×4 m-es kis színpaddal, 10 embernek ezen nagyon ügyesen kell mozognia, hogy ne legyen az egész zsúfolt és erőltetett. Kicsit tehát aggódtunk, de örültünk, hogy játszhatunk, új környezetben, új embereknek, a hangulatot pedig fokozta, hogy zsúfolásig megtelt a nézőtér. Utólag úgy látom, sikerült vennünk az akadályokat, az előadás jól sikerült, izgalmas volt a nézőknek, és nekünk is egy ilyen térben találkozni.

Sokkal közelebb voltak hozzánk, játszókhoz, ők is látták az arcunk minden rezdülését, és mi is az ő arcukét.

Érdekes, mennyire más így a színház.

Az előadás vége után körbe rendeztük a székeket, hogy beszélgessünk a darabról, a témájáról, a felmerülő kérdésekről. Izgalmas párbeszéd alakult ki, több mint egy órát töltöttünk még együtt.

Az előadás kapcsán sok mindenről szót lehet ejteni, itt majdnem minden el is hangzott, beszélgettünk oktatásról, szegénységről, társadalmi passzivitásról, generációs tapasztalatokról, persze mindenről a színházhoz viszonyítva – erről is szól ez a projekt. Megkérdezték, Mi, játszók (tinédzserek, bármit is jelentsen ez a szó pontosan…), hogyan viszonyulunk azokhoz a témákhoz, amikről az előadásban beszélünk, mennyire érezzük, érezhetjük ezeket a dolgokat? Nehéz volt erre választ találni magunkban, mert persze semmit sem lehet teljesen megérteni addig, amíg nem tapasztaljuk a saját bőrünkön. Nekünk nehéz háborúról, diktatúráról, mélyszegénységről beszélni, de ez kell ahhoz, hogy elindulhassunk a megértés, megérzés útján. (Talán az elnémítás az egyetlen olyan dolog a darabban, amit mindenki közös tapasztalat útján értett meg a csapatban: az iskola igazgatója az előadásaink szókimondása miatt közölte velünk, a gimnázium falain belül nem támogatja a munkánkat… sebaj, a munka folytatódhat – kint). A darab számunkra is tanulási folyamat, és ez így jó, mert egyrészt erről szól a diákszínjátszó, másrészt erről szól a társadalmi színház is, amibe belevágtuk a fejszénket. A beszélgetés végül érdekes irányt vett, olyan dolgokról gondolkodtunk közösen; mint a társadalmi felelősségvállalás. A színház, mint eszköz: lehet e színházzal elérni valamit; (azzal, hogy beszélünk valamiről, változik-e bármi is), a nemzedékek tapasztalatcseréje: vajon mennyire emlékszünk a múltra, amit ugyan nem éltünk meg, de tudunk róla, elég-e a tudás a tanulság levonásához…).

Több nézőpont ütközött, persze nem rossz értelemben. Abban egyetértettünk, szükség van a meg-és /felszólalásra, a kiállásra, a tabutémák boncolgatására, a nyíltságra, kérdésfeltevésre, párbeszédre. Az, hogy beszélünk a szegénységről, a kilátástalanságról (szó esett a fiatalok külföldre településéről is), az oktatás helyzetéről, sokat változtathat Bennünk, azokban, akik beszélnek róla. Mindössze annyit kell elérni, hogy minél többen beszéljünk ezekről a dolgokról, akár a színház nyelvén, akár más eszközök segítségével, és ezt reméljük ettől a programtól is. A lényeg: ha mi változunk, velünk változik a társadalom is, és talán ez az, ami most a legfontosabb. Az IntegrArt projekt tehát elindult, hivatalosan is, reményt keltő kezdésnek bizonyuló Párbeszéddel.

Aradi Hanga Zsófia

Vissza