Beszámoló a Port St. Louis-i workshopról
Port-Saint-Luis-du-Rhone
2015.09.10-15

-képzelt város ahogy van –

Amikor az integrArtba beillesztettük ezt a programelemet, arra gondoltam, hogy a demokrácia szó üres zavarában itt találjuk meg azt az irányt, ami a következő hat hónapunk gyakorlati munkáját meghatározza. Mélyen érintettek az itt megélt tapasztalatok.

 Egy felnőtt csapattal találkozhattunk. Izgalmas gazdag életutak. Egy harminc éves társulat. Utca művészet fellegvára. A 68’as párizsi forradalom szülöttei. Több idejük volt a demokráciát tapasztalni, mint nekünk. Jóléti társadalom. Több lehetőségük volt az individuumot szabadjára engedni. Mégis hasonló helyzetben vagyunk. Mintha ugyan ott tartanánk.  Szívesen hallgattuk őket, öröm volt velük játszani.

Résztvevők: Aradi Hanga, Patrizia Capitano, Valérie Cartier, Hajdú András, Füzes Veronika, Illyés Attila, Luise Ivanyi, Kanics Dorottya, Kőrösi Boldizsár, Kőrösi Máté, Kőrösi Márk, Kőrösi Petra, Szuhai Márton, Pierre Tardif, Tóth Viktória, Zsinka Felícia, Breton Tristan, Carine, Cirille

Helyszín: Port St. Louis, Citron Nemzeti Utcaművészeti Központ
Ilotopie  székhelye

Időtartam: 2015. szeptember 10-15.

Plage Napóleon

Megérkezés és beköltözés után, lekocsikáztunk a Napóleon strandra, ami Európa egyik leghosszabb egybefüggő homokos partja. Keletre gyártelepekre, olajfinomítókra látunk rá egészen Marseilles-ig, a másik oldalon már a Camargue természetvédelmi táját látjuk. A strand mintapéldája a francia punk-szabadság-kempingautók flash-nek.

 A bejáratnál egy lovas színház kamionjai álltak, lovakkal a fedélzeten.  Itt egy jó kis strandolást tartottunk. Atesz először fürdött tengerben. Csak állt és nézte; átélhettük vele ezt az élményt. Átváltozott kisgyerekbe, majd rájött valami és berohant a vízbe. Játszottunk, úsztunk. Jó kis kezdet volt. Majd visszamentünk és András megmutatta nekünk a Citromot. Végignéztük közösen az Ilotopie bázisát, majd megünnepeltük Marci születésnapját.

„Csend a lelke mindennek”

Este kilenc körül miután Petra is megérkezett Párizsból, leültünk körbe az első találkozásra. Öt perc közös csendet tartottunk, majd mindenki bemutatkozott. Ez mindig nehéz pillanat. ki vagyok ÉN? a nevem? a munkám? mi érdekelheti belőlem a többieket?mi aktuális most belőlem? Zavarba ejtő, ha sokan figyelnek rád és sokan hallgatnak, hátha ez még körben történik, nincs hova elbújni. Húsz különböző emberi lény, húsz különböző megnyilvánulás, aminek egyetlen közös pontja az esetlenségük. Szines esemény volt. Ezután megbeszéltük a technikai dolgokat, mosogatás, étkezések, takarítás, stb… „demokratikusan”. Végül András vázlatosan elmesélte a programot.(képzelt város, idegen, vezetés, idegenvezetés, embercsempész, test, érzékek, személyes demokrácia) Kezdetnek holnap reggeltől csendben leszünk, nem beszélünk egymással. Ezt majd az ebéd utáni kávé oldja fel.

„Személyes demokrácia”

Első napot a testünkkel töltöttük, felébresztettük érzékszerveinket, megfigyeltük érzeteinket, kutattuk érzelmeinket, gondolatainkat.

Meditációval kezdtünk. András részletesen elmesélte mire lehet figyelni. Újra vettük a test tartását, a figyelmi pontokat, az érzékszerveket. A csapat nagy része gyakorolja minden nap a meditációt, de közösségben mégis más… 15 percet üldögéltünk csendben.

Pierre vezényelte a test bemelegítését. A feladatok nagy része már korábban beépült gyakorlatainkba, de a testhez való hozzáállás új irányt mutatott. (Később az utolsó munkanapon Patrizia gyakorlatai megerősítettek ebbe az irányba.) Nagyon szelíden bántunk a testünkkel. Semmi erőlködés, erőltetés, erőszakmentesen közeledtünk a testünkhöz. Ez olyan megnyugtató és eredményes egyben. Bemelegedtünk.

Vali gyakorlataival folytattuk. Ő a képzeletet kötötte össze a testtel. Két gyakorlatot vezényelt. Fekvésből indultunk, egy mozdulatsoron keresztül, aminek az egyenes állás volt a vége, végig mentünk a teljes evolúción. Sejttől az emberig. Majd térben mozgás közben azt játszottuk, amit mondott. Forró talaj, homok, sár,(…) „Légy a tortában” Élveztem és jót játszottunk. Gyorsan jöttek az instrukciók, és ez bennem egy felületes feladat végrehajtást eredményezett, ugyanakkor ez a tempó felszabadított a saját elvárásaim alól .  A  hülyéskedés és a munka határán egyensúlyoztam. Kevesebb instrukció és több idő mélységeiben jobban meg tudja dolgoztatni a fantáziámat.

Vali gyakorlatai után rövid szünetet tartottunk majd Tristan folytatta. A közös figyelmet tapasztalhattuk meg a gyakorlat során. Ügyesen felépített játéksor volt. Általunk is gyakran használt feladatra épített mindent.

„A színpad mint tutaj, amit egyensúlyban kell tartani” Az elején nagyon nehezen ment közösben. Villannak az egók, az egyéniségek és borítanak mindent. Elkezdünk viszonyulni egymáshoz, elkezdünk reagálni és vége az egyensúlynak. Vagy nem. Ezt a gyakorlatot is olyan szelíden vezette Tristan, ami minden ellenérzést feloldott. Egyensúly, közös-egyensúly, figyelem, közös-figyelem, intenzitás, közös-intenzitás. Amikor sikerült megtalálni és megőrizni az egyensúlyt akkor mozgásunkat az intenzitásban kötöttük össze. Mindenki úgy mozgott ahogy akart, csak a kilőtt energiákban haladjunk együtt. Progresszívan felépíteni majd együtt szisztematikusan lebontani. Gyorsulni-lassulni. Mozdulatlanságból, mozdulatlanságba. A végső kimenetele ennek a gyakorlatnak az volt, amikor mindenki azt csinálhatta a színpadon, amit szeretett volna, zenélhetett, táncolhatott, labdát dobálhatott csak az előzőnek a szabályait tartsuk be. Két élvezhető akció jött létre. Esti megbeszélésen Bobó hangsúlyosan kérte, hogy az „egyénieskedést” és „egó burjánzást” jó lenne kihagyni a feladatmegoldásból, mert ez őt kibillenti és jó lenne ha mindenki a feladat minél egyszerűbb megoldására törekedne. Cirille Bobóval szemben érvelt, szerinte a demokrácia győzelme az önmegvalósítás és nem baj ha a gyakorlatokban is megnyilvánul.  Bobó irányával én is egyet tudok érteni, ugyanakkor itt nem zavartak ezek a külön(c) akciók. Színesebbé tette a végső képet.

Cami zárta a délelőtti munkát Butoh gyakorlataival. Újra visszatértünk a testünkhöz, relaxáltunk, vezetett autogén tréninggel „meleg homokkal” megtöltöttük a testünket. Először fekve később járás közben tapasztaltunk különböző mozdulatokat járásokat. ( Úgy kelet áthaladni a téren, hogy közben a partnerünk visszatartotta vagy a csípőnket vagy a vállunkat vagy a mellkasunkat.) Megtanultunk a szélben járni. Cami feladatvezetése nagyon szakmai és professzionális volt. Pontosan tudta mit akar. Szelíden kommunikált ugyan akkor a pontos keretek nem hagytak teret az egyénieskedésnek. Tisztán tapasztalatból tanultunk és azt néztük meg, hogy mit tapasztaltunk közösen, ki? mit?. Camika  figyelme amikor próbát vagy tréninget tart ilyenkor megsokszorozódik és minden mást kizár. Nekem nagyon nagy biztonságot jelent, és szívesen belehalok a munkába. Nagyon jól esett.

Könnyű ebéd után, a kávéval feloldottuk a csendet. Nem sokan akartak megszólalni. Az csendes együttlét, az egymás mellett létezés, és a szavak elhagyása, sokkal mélyebb kommunikációt tett lehetővé. Egy-egy mosoly, vagy ölelés, vagy csak egy elhaladás egymás mellett, sokkal tisztább, kommunikáció. Lassan-lassan lehullnak a szerepek és csak létezünk egymás mellett.

Ebéd után egy laza játékkal kezdtünk, amit egyetlen szabály tett újjá. Mozgássérült székfoglaló: egy szabad hely van. Aki le akar ülni, az csak nagyon lassan mehet, a többieknek meg kell akadályozni hogy leülhessen. Az új elem az volt, hogy a lassú ember felvett valamilyen ’hendikeppes’ szerepet. Ettől egyszerre morbid lett a játék, de nagyon pontosan leképezte a társadalom és a hátrányos helyzetűek viszonyát. Amikor én játszottam hendikeppest, akkor fejest kellett ugranom és elfelejteni minden agyi gátat, minden ellenérzésemet és intellektuális visszatartó erőt.

András folytatta rezgőkörrel. Tapasztalhattuk a hangunk rezgéseit, a levegő áramlását, a közös figyelmet, az intenzitás hullámzását. A gyakorlat sok mindent magában foglalt a délelőtti szakaszból. Magánhangzóktól építettük fel, majd a végén teljes improvizációba kötöttünk ki. Kipróbáltuk körben az imprót úgy, hogy mindenki háromszor egymás után megmutatott egy hang és mozgássort majd a csapat közösen megismételte háromszor. Nagyon személyes energiák támadtak fel ezekben a rövid ajánlásokban.

Az improvizációkat Pierre fűzte tovább.

Impró gyakorlata: körben állunk, szemmel partnert keresünk, ha megvan és üres a kör, akkor belép egyikünk, tesz egy mozdulatot, majd belép a másik, ő reagál egy mozdulattal, ezt követik hanggal először egyik aztán másik és a körben állók megismétlik a hangokat. Itt cél volt, hogy kikapcsoljuk az elme gátló mechanizmusait. Akkor tudott pörögni a játék, ha nem gondolkodtunk sokat. Egyszerű formák mégis keretek közt tartották a szabad játékot. Amikor megértettük és beindult, tovább fejlesztettük; vagy hanggal, vagy mozdulattal lehetett tovább írni egy-egy találkozást.

A kötött gyakorlati részét az első napnak egy beszélgető körben zártuk.  Carine rövid előadást tartott az erőszakmentes kommunikációról, ajánlott egy retorikai módszert, hogy elkezdjük gyakorolni ezt; Marshal Rosenberg módszerét próbáltuk ki. Először megfigyelésünket fogalmaztuk meg majd ezzel kapcsolatos érzéseinket, majd szükségleteinket vettük szemügyre, végül egy kéréssel zártuk le a mondandónkat.  Ezt későbbi beszélgetéseinken is próbáltuk tartani. Érdekes volt megfigyelni, ahogy Bobó minden szabályt betartva próbált elmondani észrevételeit és mégis agresszív hatást keltett a közlés. Egyetértettem vele, de az ellenkezőjével is. Tristan második nap reagált Bobó megszólalására és kérte, hogy a megfigyeléseket pontosan mondjuk mert az általánosítás negatív asszociációknak ad teret.

A nap munka oldalát Free Artok-kal zártuk le. Mi kezdtük: Cirillel.

Demokrácia levest főztünk a helyi medencében.  Cirill szakács. Ő adagolta a hozzávalókat, amikor eljutott az emberi húsig akkor meglepetésből a sarokból kirobbanva meztelenül beleugrottam a medencébe. Kevergetett még egy kicsit és mindenkivel megkóstoltatta a levest.

Ezután Bobó és Atesz megmutatott nekünk egy nagyon veszélyes együttélést egy csiga és egy pók között.

Dodi és Viki egy képzelt várost mutatott be nekünk, regisztrálnunk kellett ujjlenyomattal. Volt abban örökélet vize, készülő sínpálya, amit mi kapálhattunk tovább.

Felicia és Hanga A Szent hegyen olvastatta el a kiválasztottal „saját” véleményét a demokráciáról és a szabadságról.

Cami és Pierre elvezetett minket az új világba, ahol minden szép és jó lesz, csak előtte még be kell fizetni az úti díjat. Síneken egyensúlyozva ballagtunk az új életünk felé. Majd út közben, mivel nagyon elfáradtunk lefektettek minket a legkényelmesebb luxus ágyakra, a sínfákra és álomba ringattak minket, majd leléptek. Izgalmas volt működő sínekre feküdni.

Marci és Patrizia szavak nélkül képben és mozgásban mesélt nekünk a rabszolgatartás mechanizmusáról.

Tristan és Bandi susnyáson keresztül embercsempészekként segítettek minket át a határon, ahol lehúztak rólunk minden értéket.

Valérie és Carine bohóc rendőrként fogadtak minket, mint okos francia barátnők majd jobb élet reményében bevezettek és bezártak miket a wc-be.

Vera és Máté romantikus fotókat csináltak velünk egy öreg hajóban.

Második nap: A másik felfedezése:
Érzelem, találkozás, a másikra figyelés.

15 perc meditációval kezdtünk. Ezután András vezetésével megcsináltunk egy Lodzsong energetizáló, rugalmasságot fejlesztő tibeti jóga gyakorlatot.

Masszázzsal folytattuk. Négyen masszírozunk, mozgattunk egy embert. Mindenkire 10 percünk volt. Fekve csukott szemmel úgy elröppent a tíz perc mintha nem is lett volna, a végén csak feküdt az ember és nem akart visszatérni. Olyan jó volt.

A következő egy órát bekötött szemmel töltöttük. Az elején Pierre arra kért minket, hogy úgy mozogjunk nagyon lassan a térben, hogy nem használjuk védekezésre a kezünket. Ha érintkezünk valakivel, akkor tudomásul vesszük és otthagyjuk. Nehéz a teljes bizalmi állapotot elérni feszülés- mentesen. A lassú járás egyfajta meditáció volt. Bolyongtunk a térben, Pierre elkezdte leszűkíteni a játszóteret így sűrűsödni kezdtünk. Egyre több ütközés, kontakt és a végére egy masszába álltunk össze. Ekkor engedte Pierre, hogy használjuk a kezünket és történhettek találkozások. Kiválasztottunk valakit és párban, kézzel felfedezhettük a partnerünket. Miután alaposan megismertük a másikat lekerül a szemkötő, és csak szembenézéssel maradunk kontaktba. Azt figyeltük, hogy csak a szemünkkel hogyan tudunk gondolatokat, érzeteket küldeni a másiknak. Hogyan tudunk kommunikálni. adás-fogadás. Sötét volt és izgalmas.  Megfosztottuk magunkat egy érzékszervünktől és így a többit kellett kinyitni a szokásosnál jobban, más érzékelési síkok nyíltak ki. Nagyon fontos pillanat volt nekem, amikor elkezdtük a feladatot és bolyongtunk. Pierre odajött hozzám és megsimította az állkapcsomat, mert befeszült. Ellazítottam és mintha a bizalom megérkezett volna a testembe.

Ezután párokba állva két légzésfajtát, a hasit és a mellkasit, próbáltuk össze kötni a nevetéssel és a sírással. Ezt kellett partnerünkkel váltogatni úgy, hogy egyszer az egyik sírt akkor a másik nevetett majd váltottunk.

Rövid szünet után a Vali tartott bohóc improvizációt. Kaptunk bohócorrokat és sapkákat. Kipróbáltuk a bohóc belépőjét majd áthaladását a színen. Nehéz volt, mert teljesen szabadjára engedett minket Vali. Nem voltak instrukciók, nem voltak kapaszkodók. Csak néztek minket.

Örök tanulsága ennek a műfajnak, hogy az egyszerű létezés sokkal izgalmasabb tud lenni, mint a csinálás. Sajnos nem volt elég időnk, hogy a bohóc mélyére hatoljunk, de ki tudtuk próbálni egymás előtt a piros orrot.

Bőséges ebéd után a délutáni szekciót egy öreg elhagyatott gyárépületben kezdtük.

A gyár egy öreg elhagyatott hatalmas rizs-gyár. Beton szerkezete hasonlít a pécsi bányaépületekéhez. Hatalmas szél járta üres terek, graffitik, por, öreg fa borítású és öntött vas gépek. 10 cm es vasbetonlapokon jártunk, ami néhol beszakadt, néhol régi járatok helyén lyukas volt. Nagyon megijedtem. Első nap úgy jártam az épületben mintha bármelyik pillanatban leszakadhatna. Kapaszkodtam az oszlopokban. Nem éreztem biztonságban magamat és nem tudtam elengedni ezt az érzést. Blokkolt a gondolkodásban és a melóban. Féltem.

Három csoportot csináltunk és egy egyszerű feladattal kezdtük. Egy szobrászt kiválasztottunk annak olyan szoborcsoportot kellett formálnia, ami egy problémát helyezett a fókuszba, majd a második szoborcsoport a megoldást kínálta. A két szoborcsoport közt minden résztvevő szobron egyetlen mozdulatot lehetett változtatni. Azt hiszem.

A feladat instrukciója most sem volt sokkal konkrétabb, mint a korábbiakban így ezt is három különbözőképpen értelmezték a csapatok. De mostanra kiderült, hogy a projekt legfontosabb szála, – a DEMOKRÁCIA csak gyakorlatban létezik – hogy egymás közt tudunk e demokratikus módon működni. Nagyon nehéz. Nagyon sok gyakorlás kell hozzá. Mindenkit meghallgatni, minden ötletnek, gondolatnak helyet adni és talán két legfontosabb gondolata, hogy egyként kezelni mindenkinek az ötletét, nem helyezhetem előtérbe a sajátomat ( KURVA NEHÉZ) és mindezt erőszakmentesen kommunikálni.

A szoborcsoportok megtekintése után kaptunk 1 órát, hogy mindenki szabadon végigjárja az épületet, kicsit összebarátkozzon vele a holnapi munkánkhoz. Én kimentem és leültem a folyópartra. Féltem és féltettem a többieket. A csapat bátran bejárták az egészet. Felmentek a csúcsára, ahova egy rozsdás vaslépcső vezetett, ami hat ponton volt rögzítve, nagyon messze a faltól.

Ezzel a szorongással tértem vissza a bázisra, és ez addig megmaradt bennem, míg el nem tudtam mondani a beszélgetőkörben, amivel folytattuk a napot. Tartottuk az erőszakmentes kommunikációs tréninget. Ezen a beszélgetésen reagált Tristan Bobó tegnapi felszólalására. Nagyon nehéz mindenkit meghallgatni. Ezt is gyakorolni kell. A Shambala küldött emailon egy tanítást a helyes hallgatásról. Érdemes lenne átolvasni újra.

A nap utolsó kötött programjaként Bruno az Ilotopie igazgatója mutatta be a társulatot, képes illetve videó illusztrációkkal. Beszélt kicsit magáról, az Ilotopie születésének történetéről, mesélt az előadásokról.

Lazának tűnt a forma, de mögötte éreztem egy merevséget, távolságtartást. Valaminek a történetét mesélte el mintha már a múlt lenne, és nem nagyon beszélt jelenben. Rajtam kívül nem tett fel neki kérdést senki. Kérdéseimmel provokálni akartam, de az öregnek nagyon fix válaszai vannak. Kérdeztem a társulat politikai és társadalmi szerepvállalásáról, az alkotói munkafolyamatról, de úgy tűnt, mintha ez egy piaci alapon működő „gyár” lenne.

Vannak megrendelhető előadások, amiket sok pénzért visznek. Hihetetlen mekkora összegeket termelnek így ki. Sokkal több bevételük van, mint amennyi támogatást kapnak a működéshez. A Társulat az európai utcaművészet egyik hatalmas bástyája. Jó korban születtek, jó helyre és megcsinálták maguknak a piacot. Az elvek, amik szerint ez előadásokat összerakják az érdekes. Nemzetközi piacra dolgoznak, úgyhogy nem használnak szöveget. Magatartás színházat (Teatre Atitude) csinálnak. Van vállalás és azt teljesítik. Pl. volt olyan előadásuk, amikor 9 napra kiköltöztek furcsa orsó alakú szerkezetekkel és felépítettek egy „képzelt várost” a város egyik terén. Ott éltek kilenc napot a nyilvános tereken. Érdekes a történetükből, hogy Bruno hirdetéseket adott fel kezdetben, ahol azt ajánlotta, hogy rendetlenséget csinálnak köztéren. Volt olyan városvezetés, aki meghívta őket és ők különböző installációkat helyeztek ki éjszakánként (balesetben felgyulladt autóroncsokat pl.). Egy későbbi találkozásuk egy színésznővel hozta az emberi akciókat a képekbe.

Van kiadott könyvük a történetükről (ilotopie.com)

Esténként nagyon jó hangulatú közös étkezések voltak. Estig tartó beszélgetésekkel. Ma este is nagyon finom vacsorát raktak össze Cirille vezetésével a vacsi-felelősök.

Gyár 2.0:
nagycsoportban közös alkotás: interakció, képzelt város,
határok, félelmek, érzékszervek, csend, idegenvezetés,
KOMMUNIKÁCIÓ

Az utolsó munkanapot is úgy kezdtük, mint az eddigieket, most a bemelegítést Patrizia tartotta. Soha életemben nem melegítettem be ilyen erőlködésmentesen. A kéz melege és a figyelmünk járta át először a testünket majd egyszerű mozdulatok és mindig nagyon szelíden. Szkeptikus voltam, de a bemelegítés végén éreztem, hogy él a testem.

Rögtön beszélgető körrel kezdtünk, ahol András elmondta, hogy mi lesz a mai munka. Két csoportban 10 -10 illetve 10 – 9 fővel (mert Carine megbetegedett) közösen fogunk létrehozni egy-egy produkciót, amiben megpróbáljuk belefoglalni azokat a gondolatokat, amik az eddigi munkák során felmerültek. András Pierre-t és Tristan-t jelölte ki két koordinátornak és mindenki választhatott kivel szeretne lenni. Ez a beszélgető kör is elhúzódott, a szokásos instrukciós mód most is sok bizonytalanságot idézett elő a csapatokban, ezért megint sok időt töltöttünk beszéddel, majd Pierre bedobta az ötös számot, mint témát és egy két érdekességet hozzá. Ez engem már végképp nem érdekelt, mert már csináltam volna a helyszínen a gyakorlatot. Volt egy elképzelésem, ami alapján minden beleférhetett volna, ami fontos volt a tréningekből.

Amikor odaértünk tudtam, hogy fel kell mennem a gyár tetejére és akkor elmúlik minden eddigi félelmem a hellyel kapcsolatban. Gyorsan felrohantam.

Elkezdtük a nagycsapatos munkát. Körben dumálással kezdtük, amire akkora már nagyon ráfeszültem. Mindenki mondja el mit érez, milyen ötlete van mit lát, stbbbllaallaaallaaallaa…. Tristan vezette és ragaszkodott hozzá, hogy egyszer mindenki szólaljon meg, azaz mindenki csak egyszer szólaljon meg egy körben. Javasoltam, hogy negyed órára csöndben váljunk szét és ismerkedjen mindenki a hellyel. Ezt elfogadták és elindult a meló. Érdekes volt, hogy abban a pillanatban, amikor valaki talált valamit a térben (kép, tárgy, érzés) és odaállt mellé, elkezdett időt tölteni vele, az ember és az amit talált viszonyba került, pusztán az emberi jelenléttől, így másnak is értelmezhető és érdekes lett. Pl.: Cami odaguggolt egy pocsolya mellé és láttam a Balatont. Kedvem volt odamenni hozzá és játszani vele. Ez a folyamat olyan érdekesnek tűnt nekem, és beleillett előzetes elképzeléseimbe, hogy kitaláltam, mit kell csinálnunk. 15 perc után szólt Tristan és újra leültünk beszélni. Újra sok blablablalalalal.

Ebben én is előadtam ötletemet. Hogy ne találjunk ki semmit. Játszunk a térben, csak egy közeget teremtsünk meg, amiben ezek a folyamatok elindulhatnak. Spontán asszociáció-áramlás, közös játék, és megtartjuk kiinduló pontnak, hogy nem kell semmit csinálni. Tristan azt mondta, hogy ez egy ötlet a sokból, és hogy azért ha valaki ki akar találni valamit had tegye. Ráfeszültem. Vali és Cirille elment főzni. Tristan meg fogott egy sárga szalagot, amiből kurva sok volt és elkezdte feltekergetni oszlopokra. Ettől még görcsösebb lettem. Erőszakos megoldásnak tartottam nem tetszett és nem láttam mi a faszért csinálja ezt. Hol van itt a demokrácia? Camika brillírozott ötletekben.

Lejárt az időnk, gyors ebéd és folyt köv.
Délután semmi közös ügyünk nem volt még. Camika gyártotta az ötleteket, elkezdte fixálni a dolgait. Mindenki külön-külön egyedül mozgott a térben. Kurvára be voltam feszülve. Egy fél órát csak ütöttem a vasakat. Cami egy pocsolya mellé leterített magának egy napozó ágyat. Elindultam és azt éreztem, hogy pusztítanom kell, az eddig lefixált ötleteket szétbaszni, leszaggatni a szalagokat, a pocsolyákba szart lapátolni. Cami végzett az ötletével majd nekiállt egy újnak. Baszta a csőrömet hogy semmi közös nem indult el. Egy újabb megbeszélés következett, ahol mindenki elmondta hol tart. Cami mesélte ötleteit, Tristan elmondta, hogy egy szomorú magányos emberekből álló csoportot lát. A végén szólaltam meg.  Mondtam hogy kedvem lenne szétbaszni mindent semmi közös nincs és hogy kurvára nem érdekel senkinek az ötlete. Camira reagáltam valamit, ő még lefordította, két mondatot váltottunk, majd elment sírva. ( 9 éve, amikor az Üzenetek a Palackban-t próbáltuk ugyan ez megtörtént) Ajánlottam a többieknek egy keretet , hogy hogyan tudnánk próbálni közös játékokat, mire Atesz megértette és mielőtt újabb blablabla körbe beleeshettünk volna, belevetette magát a porba és elindult valami közös. Camika kurvára hiányzott. Többször leálltunk, hogy megkeressük, de esélytelennek tűnt a hatalmas épületben,  Tristan kereste, de nem találta. Dönteni kellett, hogy vagy megkeressük és nem mutatunk semmit, vagy valamit összeteszünk Camika nélkül. Erőlködtünk, próbálkoztunk. Nem sok minden történt. 10 perccel a bemutató előtt megbeszéltük a kereteket (rezgőtér csend és mozdulatlanságból indulunk és amikor Tristan eltűnik, mi is eltűnünk a vas csúszdán keresztül.) Amikor elkezdtük kipróbálni Camika visszaérkezett. Sértett volt és nem nagyon tudtunk érdemben beszélni, de végül részt vett a bemutatásban. Az előadásból nem sok mindenre emlékszem, most tűnik fel hogy egy fél momentum csend nem volt benne. 15 perc intenzív játék, interakció. Zaj, por, mozgás, nagyon intenzíven. Cami jelenléte emelt el minket a gyárból.

Tristan eltűnt , és mivel semmit nem beszéltünk meg ezért nem tudtunk, arról amit csinált és azt hittem, hogy már befejezte az akciót úgyhogy eltűntem és hívtam a többieket.

Sajnos így szétesett.

Lehet hogy jobb lett volna tényleg megbeszélni egy két dolgot. Jobb is lehetett volna. A mi energia dömpingünk és a tető- ahova elvezették Tristanék a bekötött szemű embereket- a szél és a hatalmas csendes tér hihetetlen kontrasztjai voltak egymásnak. Egyfajta megszabadulás.

A csapattal, amikor lecsúsztunk a csúszdán és befejeztük a performanszunkat, összeölelkeztünk. Jól éreztük magunkat végig. Túl voltunk egy közös játékon, felszabadult volt és örömet okozott. Túl voltunk egy közös élményen. Sajnos nem az egész csapat ért ki oda. Cami, Hanga és Tristan hiányzott ennél a pillanatnál.

A másik csapat performanszát nézői szemmel követtem. András beállított minket egy-egy ablakkal szembe, és becsukta a szemünket. Álltunk a szélben, fejünkben az utolsó képpel, amit láttunk: egy hatalmas platánfa lombjai. Sokat álltunk ott. Tűréshatár? Aztán Pierre bekötötte a szemünket. Ő folyton azt tüsszögte, hogy de mokr acccia. Aztán kaptunk egy széndarabot a kezünkbe, és egy dalos versikét a fülünkbe „rajzolj egy bőröndöt a földre és benne valamit külföldre”.

Én félreértettem és egy földgolyót rajzoltam meg egy hangjegyet külföldre. De a többieknél 3-2 arányban győztek a szívecskék a dollárjel ellen. Aztán egy csigalépcsőn felvezettek minket az emeletre, majd egy ajtón be, ott embereken keresztül vezetett az utunk. Fekvő testeken lépkedtünk. Aztán valami amatőr dobolás hangja hallatszott, odavezetttek minket, a kezünket vízcseppek alá tették és megszűnt a dobolás hangja… Majd haladtunk tovább, és egyre melegebb lett. Megérkezett a füst illata, körbejártunk egy tüzet. Ezután lekerült a kendő. András lécekkel játszott mankósat és közben igen-igen-igenezett furcsa fejhangon, Pierre a furulyáján recskázott, Bobó valami vasrácson húzott szemetet, Patrizia a szélbe szórt rizsmaradványokat, Vera hintázott a tér közepén, Dodi egy guanó szobrot vitt a kezében. Lehetet célba dobni. Ha betaláltunk, akkor küldtünk egy falatot az éhezőknek, vagy egy korty vizet a szomjazóknak. Közösen építettek egy szentélyt egy városnak, mi is építhettünk velük. Amikor elkészült a szentély meghajoltak előtte és vége volt. Az egész élt. Ahogy írom szavakba, olyan merevnek tűnik. Az egész folyamatosan változott, és folyamatosan kontaktban volt velünk. Mindenki máshogy élhette meg, mindenki más élményeket kapott.

Estére jöttünk ki gyors zuhany és vacsi.

Egy utolsó megbeszélés maradt, mert sajnos négy embernek le kellett lépnie. Pizzát rendeltünk, és amíg vártuk, hogy elkészüljön tartottunk egy utolsó beszélgető kört az asztalnál.

A nehézségek lendítenek előre minket. Nagyon nehéz volt a kommunikáció. A többiek elmondása szerint mind a két csapatban gyakorlatilag ugyan azokat éltük át. A sok blabla, a befeszülések. Még Pierre is kiakadt, vagy nem, csak úgy csinált, de hatásosan a többiekben élmény maradt a megnyilvánulása. Én nagyon sokat köszönhetek Tristannak, mert ő végig tartotta magát a demokrácia irányába és nem volt megingása, az ő viszonylatában értettem csak meg hogy mekkora önző merev antidemokratikus fasz tudok lenni, ha azt gondolom, hogy az én ötletem a legjobb mindenkinek. Akarat? Van min dolgozni.

Következő nap laza takarítással telt, már nem sikerült nagyon összejönni közösen. Külön mozogtunk. Marciék visszamentek a gyárba elhozni egy két talált cuccost így az ebéd sem sikerült túl közösre. Délután csapatosan áthajóztunk a szigetre.

Az mindig varázslatos. A többieken keresztül újra élhettem azt, amikor először jöttem ide. Benne a természetbe, a teljes szabadság. Semmi kötelező, semmi merev, úgy ahogy akarod. Úgy ahogy van, te csinálod, vagy nem csinálod. Úgy jó, ahogy van. Többiek is elvesztek benne. Beszélgettünk, söröztünk, boroztunk, halat sütöttünk, vacsoráztunk, buliztunk majd lefeküdtünk aludni a Dodival. Kimerültem fáradt voltam. Csak a neszeit hallottam annak, ahogy a többiek egy órakor visszahajóztak. Volt aki nem akart elmenni, úgy kellett berángatni a csónakba.

Másnap amikor visszamentünk az autóhoz üres volt a ház. Többiek reggel visszaindultak Magyarországra. Paplanokat nem húzták le, de nagyjából fasza volt a ház. A maradékot megcsináltuk. Kitakarítottunk összepakoltunk.

Találkoztunk az öreg Didierrel, akinek András elmesélte a programot és nagyon jókat mondott. Didier öreg építész,aki multimilliomos volt, körbehajózta a földet, majd mindent elvesztett és hajléktalan lett, majd túlélt egy szívrohamot és még mindig  vannak projektjei. Pont egy olyan mobil házat és város systemet tervez, ami gondolatiságban sok helyen érinti az integrArtot. Egyik fontos képe, amit hozzáfűzött András elmeséléséhez. „Olyan kort élünk ahol mindenkit bele akarnak gyömöszölni egy tölcsérbe, aminek a végén egyen kolbászok jönnek ki, mi megfordítottuk ezt a tölcsért, a szánkhoz raktuk, így mindenkinek hallhatóvá vált a hangja.” Az fontos lenne a demokráciában. Mesélt kicsit hogy háború után hogyan bombázták szét a társadalom legerősebb egységeit; a családokat, hogy a fogyasztás fellendüljön, hogyan távolították el az embereket a munkahelyeiktől, hogy utazni vagy autózni keljen, hogyan lett minden közösségi élményforrás fizetős, az az hogyan lett minden fizetős. Nagyon hasznos volt egy ilyen visszatekintés, alternatív töri óra autentikus forrásból, mert rájöttem, hogy mi abban, ami most van, beleszülettünk, nem tettük fel magunknak a kérdést hogy ez így van e jól, természetes a bevásárlóközpont, az autó, a mozi, a színház. Mint a kis elefánt, aki az állatkertbe született. Neki a rácsok közt természetes az élet.

„Képzelt város úgy ahogy van.”

Vissza