Mi az iskola?

 

Egy hétfői reggel ezzel a kérdéssel leptek meg bennünket a pécsi Üres Tér ifjú performerei. Na, nem csak úgy, hanem négy élőképpel spékelve: egyikük pizsamában elmélyülten porszívózott, egy másik diák az arcát kenegette, egy harmadik edényt törölgetett, a negyedik mosott ruhákat teregetett, az ötödik pedig törölközővel a fején sminkelt. Mellettük csomagolópapíron egy kérdés: Mi az iskola?

Fegyelmezett, szép beállások voltak az órák közötti szünetekben.

De milyen kérdéseket szült a látvány? (lsd. csomagolópapír) Egy ismeretlen diák hozzám fordult:

• Tanárnő, ha megkérdezek valamit, megbüntetnek?
• Dehogy is. Azt sem tudom, ki vagy, s azt sem, mit kérdezel.

(Azért mikor elment, odapillantottam a papírra: a tanároktól való félelemre célzott a kérdésével)

Számomra érdekesebb az, hogy milyen kérdések nem születtek meg?

Egy nyelvi csoportom arról faggatott: Mi volt ez? Egy egész órás beszélgetést szántam a dologra.

Íme néhány gondolat.

A látvány zavarba hozta őket. (Mit keresnek ezek a képek egy iskola falain belül?) Az egyik diákot idegessé, agresszívvá tették a látottak. (Fogalmam sincs mit jelentett, s nem tudom, mit vártak tőlem. Képtelen voltam megérteni.Hülyeség az egész.)

Szó került a kérdés feltevés szükségtelenségére. (Úgysem hallgat meg senki bennünket. Senki nem kíváncsi arra, mi mit akarunk az iskolában)

Többször elhangzott, hogy az iskola életidegen. De hát én kíváncsian várom a felvetéseiteket. – biztattam őket. Mi az, amit szeretnétek? Íme a válaszaik:

• Szeretném, ha megtanítaná, hogyan kezeljem a szerelmi csalódást.
• Elsősegély órák kellenének.
• Meg kellene tanítania, hogy olvassak el és fizessek be egy csekket.
• A konfliktuskezelést nem tanítja.
• Nem tanít meg jövőképet kialakítani, tervezni.
• Jó lenne, ha megtanítana a pénzemmel gazdálkodni, később adót bevallani.
• Túl elméleti, szeretném, ha egy csomó gyakorlati dologra is megtanítana.

Megkértem, állítsák ezt fontossági sorrendbe: a konfliktuskezelés és annak fontossága lett az iskolától való legelső elvárás.

Számomra tanárként legfontosabb felvetés az volt, hogy az iskola, mint rendszer, nem ad lehetőséget a diákok érdekérvényesítésére. Nem tudják, hogy mondják el a tanároknak felvetéseiket, ötleteiket, panaszaikat. Nem tudják, milyen formában tegyék fel a kérdéseiket, mert a tanárok nagy része ingerült lesz a nem tudásuktól. Fix és túlzott elvárásaik vannak, s ezeknek ők nem tudnak, s gyakran nem is akarnak megfelelni.

Vatai Éva                    

.

Sajnos az iskolában való bent alvás végül nem valósulhatott meg (januárra tűztük ki a pótlását, az iskola részéről jóvá van hagyva), a tréninget azért megtartottuk a Létrában, amit végül közös vacsorával zártunk. Ekkor került sor a performansz főpróbájára, amit Márk vezetett.

Arról is beszéltünk, hogy mi lehet a konkrét célja az akciónak – a figyelemfelhíváson, kizökkentésen túl; mi az üzenet? Már többször beszéltünk a demokratikus iskolaképről, ez az ő fejükben is él, gondolkodtunk már róla közösen is. A megvalósulásának akadályai foglalkoztattak minket: azon túl, hogy a diákok sokszor félnek elmondani véleményüket (félnek tanáraik, diáktársaik nemtetszésétől), félnek kifejezni gondolataikat (sőt, sokszor nem is tudják, nem igazán tanítják nekik, hogy kell), az is probléma, hogy a diákok egyáltalán nem érzik magukénak az iskolát, nem gondolnak rá közösségként. Így az iskola ügyeibe sem akarnak beszállni, nem törekednek a párbeszédre.

Ezzel az akcióval azt az üzenetet szeretnénk átadni, hogy az iskola nem csak az a hely, ahova tanulni járunk – rengeteg mindenre lehet használni. „Az iskola a második otthonunk”- ez is elhangzott, jó és rossz értelemben is. Az iskola az otthonunk – használjuk ki, éljünk vele/benne. Az iskola az otthonunk – annyit kell tanulnunk, hogy szinte itt élünk, itt kell csinálnunk mindent. Érdekes volt látni ezt a kettősséget, a csoport maga sem tudta eldönteni, hogy melyik érzés él bennük erősebben… Azért abban megegyeztünk, hogy szeretnénk, ha a pozitív kép érvényesülne jobban, a fő kérdést is ebből kiindulva fogalmaztuk meg: Mi az iskola?

Úgy döntöttünk, a hétfői akció „interakciója” annyi lesz, hogy ha rákérdeznek arra, hogy mit/miért/miafenének csinálunk, ezt a kérdést fogjuk odaadni nekik egy cetlin. Vatai Éva javaslatára (aki szintén jelen volt a próbán) azzal bővítettük ki a tervet, hogy minden akcióhelyszínen elhelyezünk egy nagy lapot ugyanezzel a kérdéssel és azzal a felszólítással, hogy tegyenek fel ők is kérdéseket.

Beszámoló az akcióról

Reggel hétkor, még sötétben, találkoztunk az iskola előtt. Előző este megegyeztünk, hogy közösen kezdjük a reggelt, így is tettünk. Meditációval kezdtünk, majd napköszöntő tornát csináltunk (szép volt, az osztályterem ablakain keresztül láttuk a felkelő napot is). Gyorsan átbeszéltük a legfontosabb dolgokat, mindenki felvette a pizsamáját (volt, aki már abban jött), magukhoz vették a kellékeket.

Siettünk, mert nem akartuk elszalasztani a legnagyobb csúcsforgalmat, amikor az összes diák egyszerre tódul be a főbejáraton – mi a főbejárattal szemközti lépcsőn álltunk meg kétoldalt szoborban. Ez jó indítás volt, a csoportnak is „bemelegítő kör”, a diákoknak meg egy olyan impulzus, ami már rögtön a nap kezdetén elindíthatta a gondolataikat.

Ezután 4 szünetben akcióztunk folyamatosan, mindegyik performansz nagyjából 10-15 perces volt. A helyszíneket úgy alakítottuk ki, hogy nagyjából az egész iskolát lefedjék: érdekes volt látni, hogy akár szintenként/épületrészenként mennyire eltérőek a reakciók, mennyire más a diákok/tanárok hozzáállása.

Volt, hogy kifejezetten érdeklődve néztek minket, volt, hogy ránk se néztek (megdöbbentem, hogy vannak, akik képesek úgy elmenni az iskola folyosóján egy törülközőbe bugyolált, fehérre mázolt arcú lány mellet, hogy egyetlen pillantást sem vetnek rá…), volt, hogy direkt megpróbálták kizökkenteni az akciózókat, sértegették, kinevették őket.

Nagyon féltem, hogy fogja kezelni ezeket az éles helyzeteket a csoport, hiszen, még soha nem volt ilyen élményben részük, és a színháznak ennek az oldalával is alig egy hónapja kezdtek el ismerkedni. Az is nehezítette a dolgukat, hogy az akciók közben nem tudtunk összegyűlni, közösen lenni, testileg-lelkileg felkészülni a következőre – ki-ki ment a saját órájára, majd csöngetés után már az adott helyszínen gyűltünk össze, és indult is a játék. Ennek ellenére meglepő profizmussal dolgoztak, azonnal felvették a próbákon megtalált állapotot, rezzenéstelen arccal tűrték az inzultálást is, tartották a szemkontaktust a diákokkal és a tanárokkal is.

Egyszer fajult csak tettlegességig a reakció – amikor a porta közelében zajlott a játék, a portás odament az egyik fiúhoz, aki a folyosón porszívózott, kikapta a kezéből, kikapcsolta, majd kiabálni kezdett, hogy „azonnal fejezzük be a bohóckodást”… A fiú nem esett ki – a szemébe nézett, és átnyújtotta a cetlit: „Mi az iskola,”. A portás a takarítónőt hívta erősítésnek, és ekkor már én is odamentem, de szerencsére nem lett belőle vita, a porszívót visszakaptuk, a portás is lenyugodott. Érdekes volt látni, hogy ilyen erőszakos viselkedést kiválthat valakinél, ha szokatlan jelenséget lát a megszokott környezetében…

Közben a lapokra is kerültek fel kérdések (Mi az iskola?) :

És mit tehetek – ezt nem tudva?

Mi értelme, ha otthon is meg tudom tanulni?

Ti nem féltek néhány tanártól?

Mi a cél?

Mit ér az, amit itt tanulunk?

Hol a Leőwey szellem?

Miért van elvárás, ha teljesíthetetlen?

Sok diák álldogált a lap körül tanácstalanul, volt aki már a tollat is a kezébe vette, amikor meggondolta magát, többször hallottam, ahogy annyit mondanak a barátaiknak „Áá inkább nem, mi lesz, ha…”.

Vatai Éva tanárnő a nap folyamán a saját óráin is vitára hívta a diákokat a téma/performansz kapcsán (le is írta a tapasztalatait). Neki is többen mondták, hogy nyilvánosan nem merték leírni a gondolataikat, ezért megkérte őket, hogy egy papírlapra írják le neki azt, amit a folyosón nem mertek/vállaltak. Ezek a kérdések születtek:

Miért kell iskolába járni?

Miért várnak el tőlem ennyi mindent az iskolában?

Miért terhelik ennyire a diákokat?

Miért kegyetlen és igazságtalan gyakran az iskola?

Miért tart ilyen sokáig?

Miért élünk?

Miért függ bizonyos ponthatároktól a jövőnk?

Nagyon érdekes kérdéseket/felvetéseket/impulzusokat kaptunk, amikkel mindenképp érdemes tovább dolgozni. Azt is láttuk, hogy a gimnázium tényleg működhet kísérleti terepként, már az eltérő napszakokban is látszott a reakciók különbsége (reggel-újdonság számára, dél felé-már hallott róla, hogy történik valami az iskolában…).

Az egész napos akció jól elfárasztotta a csoportot, de hősiesen végigcsinálták, nem vesztettek az energiájukból. Nagyon jó tapasztalat volt nekik és nekem is, rengeteg gondolatunk született, amiken tovább indulhatunk.

Résztvevő diákok tapasztalatai

Kamilla:

Számomra nagy siker volt, mikor egyre kíváncsibbá váltak az emberek, de negatívum, hogy akció közben nem mertek odajönni. Negatív volt, hogy úgy éreztem, egyesek meg akarnak szégyeníteni. Féltem a régi osztálytársaimtól, akik általánosban szekáltak. Pozitív volt, mikor megláttam őket, akkor koncentráltam a legjobban. Szeretnék fejleszteni a reakciókészségemen, mert amikor a németesek kamerázni kezdtek, megijedtem, és a cselekvéseim monotommá váltak, a belső figyelem csak pislákolt. Szeretném csak úgy megölelni az összes diákot, aki látott minket.

Lola:

Nekem ez egy nagyon szokatlan és egyben élménydús nap volt. Voltak pozitív és negatív momentumok is. Szomorú volt azt látni, hogy hogy néhány diák mennyire passzív, de sok pozitív dologban is részem volt. Remélem, még sok ilyenben részt vehetek.

Luca:

• Nem estem ki a szerepből
• negatív: a Közösség hiánya, az erőszakosság
• Ez az egész belőlem is különböző érzelmeket váltott ki.

Nadine:

Féltem az elején, nagyon nagyon, az emberektől, és a véleményüktől. Büszke vagyok magamra, hogy megtartottam a figyelmet, habár izgő-mozgó ember vagyok. Ahogy elkezdtük minden óra után az akciókat, megnyugodtam és teljesen tudtam koncentrálni. Kérdések vasárnapról végig pörögtek bennem és nagyon sokat segítettek fenntartani a figyelmet. Köszönöm, hogy a részese lehettem ennek. Köszi Hanga és Márk!